4.

Sziasztok!
Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog :) 

k

*********************************

Kirántottam kezemet az övéből, majd nem törődve Grace kérlelésével elindultam az emeletre felvezető lépcső felé.

Ez az utolsó emlékem arról az estéről. Másnap reggel ágyamban, előző napi ruhámban tértem eszméletemhez, iszonyatos fejfással… mintha valaki jól fejbe vágott volna. A fürdőszobában állva egy szál törülközőben próbálgattam kitapintani az állítólagos púp helyét, de érdekes módon egyáltalán nem találtam semmilyen kitüremkedést a tarkómon vagy annak környékén, haragosan kifújtam a levegőt, majd felöltöztem. Lent a konyhában Zack ült kómás fejjel és egy tál csokis müzlit kanalazott gusztustalanul eltátott szájába, Briennel a nappaliban futottam össze amint a reggeli híradót bámulta kómás fejjel.

-          Hé Brien! – vágódtam le mellé, mire lassú, lomha mozdulatokkal felém fordította kék szemeit – Mikor jöttem haza? – néztem tv –nkre. A híradóban egy korosodó, kissé haragos tekintetű rendőr bámult a kamerába és egy súlyos, több halálos áldozatot követelő autóbalesetről beszélt.

-          Öm… későn…. gondolom. Este, miután elhúztál én is elmentem pár haverral megünnepelni Dimitri születésnapját. – felvont szemöldökkel néztem rá, mire idegesen beletúrt göndör tincseibe.

-          Dimitri, egy haver a gimiből.

-          Ja, oké. Szóval akkor nem tudod mikor értem haza? Kissé kiesett.. – hirtelen elhallgattam és tovább meredtem a plazmára, melyben most egy politikus mondott beszédet valamilyen új törvény bevezetéséről. Úgy gondoltam jobb ha egyenlőre nincs róla tudomása, hogy gőzöm sincs mikor értem haza és, hogy egyáltalán mi van Gracel… Ó, basszus! Idegesen pattantam fel kanapénkról és rohantam fel az emeletre, azon belül is a szobámban, kabátom zsebében, melyet ébredésem után forgós székem háttámlájára terítettem kezdtem idegesen kutatni, majd miután megtaláltam mobilomat gyorsan tárcsáztam Gracei számát. Első csörgésre nem vette fel, így újra tárcsáztam… most már sikerrel:

-          Hallo? – egy mély férfihang vette fel a telefont. Mi?

-          Hallo… itt Darcy. Ki van ott? – szorítottam meg telefonomat.

-          Jó napot! Itt Thompson helyszínelő.  Megtudhatnám a teljes nevét és a lakcímét?

-          Darcy… Darcy Roberts. – hebegtem idegesen.

-          Augustus Roberts lánya?

-          I - igen. –hebegtem idegesen – Mi történt? Mi az fene történt? – könnyezett be a szemem. Már a legrosszabbra is gondoltam… joggal.  

Két óra múlva a Peterswildi rendőrkapitányság folyosóján ültem és próbáltam leküzdeni az egész testemet rázó zokogást, édesanyám a hátamat simogatva, suttogva próbált nyugtatni. Miután a rendőrök megérkeztek behoztak ide és kikérdeztek, érdeklődtek legjobb barátnőmmel való viszonyomról illetve, hogy hol tartózkodtam tegnap este nyolc és tíz óra között. Itt egy hirtelen ötlettől vezérelve azt hazudtam, hogy otthon voltam és tanultam, gőzöm sincs milyen ostoba elhatározásból hazudtam a híradóból már jól ismert pasas arcába, de egy idegesítő hang a fejemben erre késztetett. Na, most nehogy azt gondoljátok, hogy hangokat hallottam vagy ilyesmi, csak egy fajta hátborzongató megérzés vette át az irányítást a gondolataim felett. A rendőrfőnök a legutolsó beszélgetésemről kérdezett még, amit Gracel folytattam le. És ezután jött a feketeleves… Rideg, semmit mondó hangon közölte velem a tényt, miszerint gyermekkori, legjobb barátnőmet kegyetlen gyilkossággal vádolták. A gyanú szerint Grace brutálisan kivégezte nevelőszüleit, majd a városunktól nem messze lévő erdőbe vonszolta őket és egy – egy fára akasztotta – valakivel együtt működve – a megcsonkított holttesteket. Pár pillanatig megdermedve bámultam rá, majd kitört belőlem a hangos, hisztérikus és mindenképpen szívszorító zokogás. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy azt a lányt, akit már pici korom óta ismertem és teljesen megbíztam benne, most egy brutális és kegyetlen gyilkossággal vádoltak. Miután az idegesítően komor és semmitmondó férfi elmondta, hogy Grace ott hagyta a telefonját az erdőben, az ujjlenyomatait szülein, majd nyomtalanul eltűnt… most szökésben van. Ezután kiültettek arra a nyomorult folyosóra ahol már az édesanyám várt teljesen megrémülve, mivel nem mondtak neki semmit, apa pedig velem együtt bent volt a kihallgató szobában.

Apa Briennel volt bent már lassan egy órája a rendőrfőnökkel. Szépen lassan, de biztosan kiapadtak a könnycsatornáim és már csak csendesen próbáltam visszatartani a sírás utáni remegésemet, óvatosan felemeltem a sírástól túl nehézzé vált fejemet és körbe kémleltem a folyosón ahova leültettek. Velem szemben egy vörös hajú, szeplőkkel tarkított arcú srác ült összebilincselt kezekkel mellette pedig egy számomra vadidegen nő állt rendőri egyenruhában… rendőr volt, valószínűleg a srácra vigyázott. Az összebilincselt kezű srác öklei idegesen összeszorultak, fejét pedig oldalra billentette és engem bámult szemérmetlenül. Zavartan összehúztam szemöldökeimet és oldalra kaptam fejemet, iszonyatosan furának gondoltam a fiú bámulását, így megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a zavaró tekintetett. Velem srégen egy hosszú, mogyoró barna hajú szép arcú lány ült előre szegezett tekintettel, kivörösödött arccal. Az agyamat ellepő sírás utáni ködön keresztül próbáltam rájönni honnan ismerem ezt a lány, majd pár másodperc erős gondolkodás után kikerekedtek szemeim. Ezt a lányt Alice Brimleynek hívták és Grace unokatestvére volt, aki addig New Yorkban élt. A földre szegeztem tekintetemet, majd megfontolt mozdulatokkal felemelkedtem a zöldre festett műanyag székről, ami iszonyatosan kényelmetlen volt, anyu elkapta a karomat és kérdőn rám nézett, barna, mindig vidáman csillogó szemeiből most sütött a szomorúság és könnyfátyol fedte őket, újra könny lepte el szemeimet, majd visszahuppantam a műanyag székre. Újabb egy óra elteltével Brien és apa egymást követve léptek ki a kihallgató szobából a rendőrfőnök kíséretében:

-          Részvétem. – rázott Detroi rendőrfőnök apával kezet. Hazafelé menet néma csönd állt be az autóban, senki sem akart össze-vissza fecsegni, sem zenét hallgatni. Én az ablaknak döntöttem a fejemet és Peterwild városának utcáit kémleltem, a tegnap esti eső maradványaiként nagy tócsák keretezték az utakat, a szél erősen tépte a már így is félig meddig megkopaszodott fák ágait, az emberek pedig egy-egy vastag sál mögé bujtatva arcukat, lábukat padig vízálló gumicsizmával próbálták védeni az időjárás viszontagságai ellen.

Egy óra múlva a szobámban feküdtem félig meddig hason és halk könnyeket hullattam. Nagyon szerettem Gracet és ezen az a néhány veszekedésünk sem változtatott semmit, amik az évek során néha-néha belerondítottak barátságunkban, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy azokat az embereket, akiket mindig is imádott és tisztelt ilyen brutális módon, vagy akármilyen módon megöljön. Aztán egy idő után a szomorúság helyét átvette a tehetetlen düh, semmire sem emlékeztem a tegnap estéről így Gracet sem tudtam megvédeni… bár kezdtem kissé elbizonytalanodni az ész érvek ismeretében. Hisz lehet, hogy ő ütött le és az, aki segített neki pedig haza ráncigált… idegesen felpattantam az ágyamról és hajamba túrtam. Az nem lehet… engem nem bántana… vagy mégis? Teljesen meg voltam zavarodva, az agyamban ezer meg ezer féle cselekmény sorozat játszódott le, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek, a szívemnek, mely azt mondta Grace nem lehet gyilkos vagy az agyamnak, ami pedig arra ösztökélt, hogy higgyek a tényeknek. Tehát az testemben teljes káosz és zavar tombolt, amit nagyon nehezen tudtam kontrolálni, könyvespolcomra – mely tegnap reggel leesett – tévedt a tekintetem. Még tegnap reggel összeszedegettem a leesett könyveket és a földre pakoltam, szépen tornyosan, egymásra. Közelebb lépkedtem a könyvekhez és neki álltam visszaszerelni a polcot a helyére, ez valószínűleg valamilyen pótcselekvés lehetett, nem tudom, az viszont biztos, hogy egy ideig lekötötte a figyelmemet a könyveim rendezgetése. Imádtam a könyveket, a szagukat, az élményt, amit nyújtottak nekem és még sorolhatnám mi miatt szerettem regényeimet, amiket mindig szívesen forgattam a kezeim között.

Miután befejeztem a pakolást újra elöntött a veszteség érzése, ami abból adódott, hogy mondhatni, baráti lelki társam elveszett. Egy hirtelen elhatározásból, mely legfőképpen a gyomrom korgásából származott halkan kinyitottam ajtómat és elindultam egy kis elemózsia beszerzésre. Mély csönd volt a házban, ami miatt egy pillanatra végig szaladt rajtam a hideg, de gyorsan megráztam magamat és tovább indultam. A nappaliba leérve egy teljesen üres helyiség fogadott, a konyha felé vettem az irányt, ahol ugyanúgy a csönd és az üresség nehéz súlya nehezedett rám, ami miatt egyre idegesebben éreztem magamat. Éppen a hűtőbe hajolva kotorásztam valami étel után, amikor meghallottam öcsém hangját magam mögött:

-          Jól vagy? – hangja aggódásról árulkodott, bár nála nem lehetett sosem tudni. Lassan felegyenesedtem és felé fordultam, szürke mackónadrág lógott a csípőjén és egy bő póló volt rajta.

-          Ja. – fordultam vissza és vettem ki egy tányér, maradék csokis sütit. Becsuktam a hűtőt és megpróbáltam eloldalazni Zack mellett, hogy felmehessek a szobámba és begubózhassak… legalábbis ezt terveztem. De természetesen ezt sem tudtam megoldani mivel testvérem elkapta a karomat és visszahúzott, majd szemeimbe nézett:

-          Dehogy vagy jól! – csattant rám – Tudom, hogy most valószínűleg szarul érzed magad, de ne fordulj be! – folytatta halkabban. Lenéztem a csokis sütimre, mivel nem akartam, hogy lássa a könnyeket a szemben, nagyot nyeltem, de az a fránya gombóc a torkomban nem akart lecsusszanni. Sikertelen próbálkozásomat tudomásul véve végképp nem akartam Zack szemeibe nézni, valószínűleg csak az arcomba röhögött volna, majd elhíreszteli az iskolában, milyen síros vagyok. Dacosan kitéptem a kezemet a kezeiből és dühösen, trappolva felvágtattam az emeletre, még hallottam öcsém mély hangját, hogy álljak meg, de nem érdekelt. A szobámba érve becsaptam magam után az ajtóm és hangosan felhüppögtem, újra a gusztusos sütire pillantottam, de már elment az étvágyam. Letettem a tányért az íróasztalomra, majd újra levágódtam az ágyamra, az ablakomra pillantva elkapott egy fajta rossz érzés, valahogy nem tetszett nekem az a sok sötét felhő, ami gyülekezni kezdett az addig kéken világító égen. Összeráncoltam szemöldökömet és lassan felemelkedtem addigi ülőalkalmatosságomról, megfontolt lépésekkel az ablakhoz közelítettem… hirtelen éles, visító hang töltötte meg fülkagylómat, a csengő. Nagy levegőt véve indultam lefelé, a folyosón nem találkoztam senkivel sem, viszont a nappaliban anyukám kecses alakjával már nyitotta is az ajtót, az ajtóban senki sem állt csak egy szépen becsomagolt doboz díszelgett a lábtörlőn.