7.

OLVASSÁTOK EL!

Sziasztok Drága Olvasóim!

Itt lenne hát a 7. rész, ami nagyon rövidke lett, de most sok minden összejött és nem sikerült többet írnom, emellett lenne egy nagyon lényeges informáciom számotokra:

JÖVŐ HÉTEN ELMARAD A RÉSZ!

Nálunk szerdától megkezdődik a szünet én viszont már hétfőn elutazom a családommal Hajdúszoboszlóra egy kis pihenésre, oda viszont nem vihetem a gépet, ráadásul ezt a kis időt a családom társaságában és nem a számítógép fölé görnyedve szeretném tölteni, remélem megértitek :)

Következő héten viszont újra visszaállunk az eredeti rendszerre és minden szerdán érkezik a történet folytatása! Ehhez pedig jó olvasást, a kommentjeiteket pedig még mindig várom :)

klau

u.: Kicsit sok lett ebben a részben a káromkodás, remélem nem fogtok megharagudni miatta! :)

00%

-          Hahó… - lépdeltem beljebb. A nappaliban öt – hat fehér gyertya világított és…. 

Éreztétek már úgy, hogy valaminek a gondolatától olyan szinten megrendültök, hogy megáll bennetek az ütő? Na, én pontosan ezt éreztem, amikor megláttam a nappalink közepén összegyűlt fekete ruhás alakokat, a fotelünket és kanapénkat hátra tolták, gyertyákat helyeztek el szerte szét a nappaliban és törökülésbe vágták magukat kört alkotva. A kör közepén egy foszforeszkáló mintázat helyezkedett el, ami olyan volt, mint azokban az ijesztő filmekben, ötágú csillag. Érkezésemre ijedten kapták felém fejüket, majd az egyik alak felpattant a helyéről és a villanykapcsolóhoz sietett. Az alak Zack volt. Mi?

-          Mi a fene? – futattam végig tekintetemet rajta. Haja rendezetlenül keretezte arcát, fekete nadrág és póló volt rajta és egy otromba bakancs fedte lábait.

-          Te mit keresel itt? – nézett rám ijedten.

-          Mondjuk itt lakom? Zack mi a fene folyik itt? Azonnal felhívom apát… - nyúltam a zsebemhez.

-          Ne! - kapott a kezem után, mire megdermedtem – Beszéljük ezt meg a konyhában… Folytassátok csak! - oltotta le a villanyt sietve.

-          De Zack! – nyávogott fel az egyik csaj – Nélküled ez nem lesz jó!

-          Mindjárt jövök Venus! - kapta el a karomat és kezdett a konyha felé rángatni. Mikor a konyhába értünk maga felé fordított:

-          Azt hittem besegítesz apának az étteremben. – sziszegte idegesen.

-          Mint látod, itt vagyok, szóval mi a fasz folyik itt? - emeltem meg a hangomat, mire lepisszegett.

-          Darcy… te ezt nem értheted, szóval át mehetnél, mondjuk az egyik barátnődhöz ma estére! Majd én szólok anyuéknak… - túrt bele idegesen a hajába.

-          Egy fenéket megyek át bárkihez is! Inkább küld el a haverjaidat a búsba és magarázd el, hogy mit csináltatok!– sziszegtem indulatosan az arcába.

-          Neked ehhez semmi közöd… - kezdte ő is felhúzni magát.

-          Tényleg, hogy neked milyen igazad van… - vakartam meg a tarkómat – De apáékat biztos érdekelni fogja, hogy ez a kis incidens… - húztam elő a nadrágzsebemből telefonomat, mire arca idegessé torzult.

-          Mit akarsz azért, hogy csendben maradj? - hajolt közelebb.

-          Mond el mit csináltok! – álltam meg a mozdulatban.

-          Jó… de nem most! Kb. egy óra múlva elmennek és mindent elmondok… oké? – pislantott a nappali felé.  Halkan felsóhajtottam és visszasüllyesztettem mobilomat a zsebembe:

-          Jó… de maradjatok csendben és ne gyújtsatok fel semmit! - meg akartam ütögetni a bicepszét, de hirtelen elhúzta kezem elöl.

-          Mi van? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

-          Semmi… akkor felmész? - biccentett a lépcsők irányába.

-          Aha… Brien itthon van?

-          Ja.  – kezdett tolni a lépcsők irányába. Egy utolsó pillantást vetettem az ijesztő banda irányába, aki most már egy vastag könyvből olvastak fel egy értelmetlen szöveget. Mire észbe kaptam már a lépcső végén jártam és egy hirtelen elhatározásból elindultam Brien szobája felé. A szobájának ajtaján egy Green Day – es plakát volt felragasztva, a szobájából tompa, zúzós zene szólt, asszem az American Idiot üvöltött. Erősen megzörgettem az ajtót, de választ nem kaptam, így hát benyitottam. Bátyám szobája nagy volt és rendetlen, a falán különféle plakátok díszelegtek, kivéve az íróasztala felett, ahova egy kiterített földgömböt ábrázoló térkép lett felszögelve. Íróasztalán a számítógépje foglalta el a legnagyobb helyet, de a többi rész sem volt üres, különböző könyvet, cetlik, újságok, írószerek, tűző gép és elszórva néhány csoki és papírgalacsin volt széthajigálva. A földön pólók, nadrágok, trikók, zoknik és alsó nadrágok szanaszét, a tv alatt két konzol és pár cd hevert. Ágya felé fordítottam fejemet, amin szétterülve feküdt, az ágy bevetetlen volt, takarója félig lelógott róla, Brien pedig trikóban és mackónadrágban bámulta rendületlenül a plafont. Még az ajtóban ledobtam az iskolatáskámat a földre, a hifihez mentem és lehalkítottam a gépezetet, majd az ablakhoz siettem, hogy megszabadítsam a szobát ettől a hányingert keltő szagtól, ami ránehezedett a helységre. Bátyóm ágyához sétáltam és lehuppantam rá, mire Brien lomhán rám emelte kék szemeit:

-          Mit szeretnél? – suttogta halkan, rekedten.

-          Brien… Bátyó… jól vagy? – simogattam meg kezét, de ő kihúzta érintésem alól kezeit. Mi vagyok én? Leprás, hogy mindenki elhúzza a kezét az érintésem elöl?

-          Szerinted? – mordult rám.

-          Figyelj… ez nekem is rossz… de…

-          De mi? Szerinted is egy örült kis ribanc aki mindenkinek megjátszotta magát, igaz? – dörrent rám. Szemei a könnyektől elhomályosultak, amit észre vévén hátat fordított nekem.

-          Nem! Ezt egyáltalán nem így gondolom! Én is szeretem Gracet… és úgy gondolom, hogy nem ő tette. – az utolsó mondatom némi kétellyel a hangomban mondtam ki. – Figyelj… én nagyon sajnálom… tudom, mit érzel… - suttogtam, majd készültem felállni heves reakciója láttán, mire elkapta karomat, visszarántott és nagy hévvel átölelt. Pár másodpercig így feküdtünk, aztán nagy döbbenetemre Brienből felszakadt egy fajta szívbe markoló zokogás. 

Fél óra múlva a szobámban ültem a laptommal az ölemben és a jobb kezemmel egy aszalt barackos zacskóban matatva. Testvérem még körülbelül 15 percig megállás nélkül sírt aztán elaludt, én pedig betakargattam és átjöttem a saját kis kuckómba, a neten szörföltem, megnéztem a közösségi oldalaimat és felugrottam a blogomra is, amin egy-két hozzászólásra válaszolgattam és beállítottam a következő regényajánlóm előzetesét. Már éppen ki akartam kapcsolni a gépezetet, amikor eszembe jutott, hogy irodalom tanárom megkért, hogy hívjam fel a Darell házat, mert neki kellene állnunk a házi dolgozatnak. Így beléptem az e-mailemre és kikerestem a sok reklám közül a telefonszámot, kiírtam egy kis postitre a számsort, majd kikapcsoltam a laptopot. Meggémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, mint egy kis macska, vekkeremre pillantottam - ami már este 5-öt mutatott – majd tudomásul véve az időt leindultam a földszintre a vezetékes telefonunkhoz, és ha már ott voltam, akkor szerettem volna még beszélni Zackel. De Zack eltűnt, vagyis valószínűleg lelépett, összepakolt, elhúzta a sötétítőket és ezzel együtt a csíkot is. Fejemet csóválva lépkedtem a telefonhoz és tárcsáztam a tanárnő által megadott számot, pár másodperces csengés után egy mély, komoly hang szólalt meg a telefon végén:

-          Jó Estét! Itt a Darell lakás!

-          Szép Jó Estét Uram, itt Darcy Roberts, az iskolából! – haraptam bele idegesen az alsó ajkamba.

-          Miben segíthetek Kisasszony?

-          Az irodalom fakultációs csoportba járok, ahová Harold Darell is be van iratkozva és öm… a tanárnő egy párba osztott minket. Egy házi dolgozatot kell közösen megszerkesztenünk és fel kellett vele vennem a kapcsolatot… Otthon van esetleg? – pillantottam ki az ablakon, ami a szomszéd ház kerítésére és a virágágyásunkra nézett.

-          Kérem várjon, egy pillanat és szólok az Úrfinak! – a vonal túlsó végéből egy kis zaj hallatszott, majd mély csend.

6.

-    Nincs bocsi! Matt és én haverok vagyunk, se több se kevesebb nincs köztünk és jó lenne, ha senki sem terjesztene semmi féle marhaságot! – pillantottam rá mérgesen. A barátok legtöbbször jól jönnek az embernek, ki lehet nekik önteni a lelkünket, mindig meghallgatnak, és nem mellesleg mindig megpróbálják segíteni az embert, de mi történik akkor, ha egy barát, aki tegyük fel nem áll annyira közel hozzánk, olyan dolgokat hisz, amik nem igazak. Mit tegyen az ember lánya, ha meg kell védenie magát a saját barátai ellen, mit tegyen, ha olyat állítanak róla, ami nem igaz? Talán építsen maga köré egy burkot, amit lehetetlen áttörni? Vagy próbálja kulturáltan elmagyarázni barátai előtt az igazságot? Egyik sem tűnik könnyű feladatnak, de valamit tenni kell, különben olyan dolgoknak nyitsz ajtót, amiket utána nem tudsz megállítani… hiába szeretnéd. A napom további része kínkeservesen, de eltelt és egy idő után azon kaptam magamat, hogy a szekrényem előtt állok, és a zárral szenvedek, a zár rövid időn belül megadta magát, kinyitottam az ajtót… egy levél hullt alá.  Zavartan néztem körbe a folyosón, ahol csak egy pár diák lézengett teljesen bele mélyedve elfoglaltságába, lassan lehajoltam a levélért, amin az én nevem díszelgett legjobb barátnőm macska kaparásával. Felcsillant szemem, majd ideges mozdulatokkal feltéptem a borítékot, kiszedtem belőle az egér rágta levelet és olvasni kezdtem:

Darcy!

Csak te tudsz segíteni, óriási bajba keveredtem és csak te tudsz segíteni! Holnap du. 16:15 perckor találkozzunk a Fánál, kérlek!

Miután elolvastad ezt semmisítsd meg és ne szólj róla senkinek!

Könyörgöm, segítened kell, ígérem, mindent el fogok magyarázni!

Sok szerettel:

Grace

Miután felfogtam a levél tartalmát gyors mozdulatokkal cafatokra tépkedtem a papírt és a legközelebbi két kuka között szétosztva kidobtam. Óriási bajba keveredett? Csak én tudok segíteni? Találkozzunk a Fánál? Mi az Isten történt veled Grace?

A nap még mindig erőteljesen sütött és bár csendesen fújdogált a szél jól esett arcomnak a gyenge ostrom, éppen az utcánkba értem, amikor hangosan csengeni kezdett mobilom:

-          Szia, Apu! – vettem fel a telefont.

-     - Merre vagy Darcy? – a vonal túlsó végéből enyhe zaj hallatszott, majd hangos tányértörésre emlékeztető hang hangzott fel- Mi a faszt csinálsz, Joe? – ordított apa idegesen.

-        - Öm… már az utcánkban vagyok, miért? – torpantam meg. Az utca végében élő kissrác, Chris morogva került ki gördeszkáján egyensúlyozva.

-          - Takarodj az irodába! – üvöltött apa.

-        -  Mi?

-       - Ó, bocsánat Kicsim! Be tudnál ugrani az étterembe, valami csomagot hoztak neked az antikváriumból. – halkította le magát apa.

-          Aha, persze… sietek!

-          JOE! Ne feleselj, mert úgy kibaszlak, hogy a lábad nem éri a földet! – üvöltötte el magát ismételten apa. Gyorsan letettem a telefont és irányt változtattam, mivel eredeti úti célommal ellentétes irányban helyezkedett el az étterem. Apa mindig is hajlamos volt hamar felkapni a vizet, bár ezt a mellékelt ábra is mutatta, anya ennek az ellentéte volt, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott maradt.

Apa étterme közepes méretű volt, de nagyon sokan látogatták, törzsvendégekkel és turistákkal volt tömve a hely, így nagy volt a bevétel, apa nagy örömére. Egy öltönyt viselő, napszemügeves, 40-es férfi megtartotta nekem az ajtót, amit én egy mosollyal megköszöntem, majd beléptem a helységbe. A falak sötét színnel voltak kifestve, a parketta hollófekete volt, az asztalokon pedig szűziesen fehér terítő volt kiterítve és egy darab vörös rózsa díszelgett egy sötét üvegű vázába a közepén. A bárpultban Cissy állt, Cissy tűzpirosra festett haját egy kócos lófarokba fogta, arca ovális alakú volt, és ha mosolygott két kicsi gödröcske jelent meg arca két oldalán. Mogyoró barna szemeit sok szempillafestékkel emelte ki, orra átlagos volt, szája kicsi. Jobb fülének tetején egy fekete karika foglalt helyet, míg alul egy kacsintós, sárga smiley nézett rám ugyanúgy, mint bal fülében. Fekete ingje feszült mellein, a csőnadrág pedig láttatni engedte kecses lábait, mikor felnézett egy kávés bögre törölgetéséből és meglátott nagy mosolyt jelent meg az arcán:

-          Szia, Tökmag! – hangja mély volt és reszelős, egyáltalán nem illett a képbe. Cissy 26 esztendős volt és még hat évvel ezelőtt érkezett Amerikába egy ösztöndíj segítségével Angliából, ezután bele szeretett egy Floridai srácba, aki az egyetem után megkérte a kezét és a közeli városba költöztek a srác, vagyis Frank ottani lakásába. Frank az esküvő előtt egy héttel lelépett –ahogy Cissy mondaná - egy szőke fruskával Európába, egy levelet és egy csomó pénzt hátra hagyva bocsánatkérésként. Cissy természetesen minden pénzt az UNICEFnek adományozott és a legközelebbi barátnőjéhez költözött, Lauren persze szívesen fogadta, majd miután munkát kapott az éttermünkben kivette az addig ingyenesen használt szobát.

-          Ne hívj Tökmagnak! – kuncogtam fel. – Apu hol van? – kukkantottam be konyhába, de ott csak Gilbert sütött ki éppen egy halat serpenyőben, oda intettem neki, mire ő rám mosolygott, majd újra a halra emelte tekintetét.

-          August? Szerintem az irodában, Joe nagyon kihúzta nála a gyufát! - nevetett fel.

-          Igen, hallottam. – mosolyogtam rá.

-          Tehát veled beszélt telefonon, nem tudom, mi a fene baja van Joenak, de ma már öt tányért összetört… - sóhajtott fel, majd bocsánatkérően rám mosolyodott, két jól öltözött nő jelezte, hogy fizetni szeretne. A bárpult bal oldalán helyezkedett el egy nagy, bőrrel tompított ajtó, oda sétáltam, majd megnyomtam az ajtó mellé felszerelt kis gombot, ez jelezte az érkezőket. Pár másodperc elteltével megfontoltan benyitottam az irodába, ahol Joe és apa ideges arca fogadott, mindketten hirtelen kapták felém a fejüket. Mikor apa végre felismert meglágyultak vonásai, majd eresztett felém egy enyhe mosolyt, bár ez is gyorsan eltűnt.

-          Joe! – szólalt meg apa rideg hangon – Jó lenne, ha összeszednéd magad és megadnád a tiszteletet velem szemben! Most pedig menj haza és aludd ki magad, holnap reggel 8:30-ra itt legyél, egész napos műszakot kapsz! – ez volt a végszó, mert Joe felállt és elhagyta a helyiséget. Joe karakterét általában a hercegnős filmekben tudtam volna elképzelni, nekem mindig a Disney hercegnők hercegeinek arca jutott eszembe, akárhányszor ránéztem az arcára. Magas, izmos testalkatú volt, mogyoró barna, dús haja tengerkék szemeibe lógott, arca karakteres és jó fiús volt. Az egyetlen kirívó dolog rajta az a sötét ruházata és az „pár” tetoválás volt, ami a testét fedte, talán ez volt az, ami miatt különbözött azoktól a tipikus nyálas, tini popsztároktól, akiket nap, mint nap leadtak a tévében. Jó fej srác volt, 19 éves és még mindig a szüleivel és a kishúgával élt két utcával felettünk.

-          Darcy! – hallottam meg apa mély hangját a gondolataimon keresztül.

-          Hm? – indultam meg felé és huppantam le az íróasztallal szemben elhelyezkedő bőrfotelbe.

-          Itt a csomag. – tolta át hozzám a Tesco logóval ellátott szatyrot.

-          Hogy, hogy ide hozta Mr. Noal?

-          Azt mondta, hogy amikor délelőtt nálunk járt nem volt otthon senki és mivel kb. – pillantott a karján díszelgő órára – 20 perc múlva indul a repülője Oxfordba, gondolta beugrik vele hozzám.

-          Hogy-hogy elutazik? – kukkantottam bele a szatyorba, minden megvolt.

-          Azt nem kötötte az orromra. Nem kellett semmit fizetnem, mit hozott? – kérdezte miközben a számítógépjén kezdett pötyögni.

-          Csak két könyvet, pénteken én voltam az e havi 100-dik vásárló és ingyenesen választhattam. – vontam meg a vállamat.

-          Mit vettél pénteken? – pillantott egy másodpercre rám.

-          Ajándékot… Gracenek. – markoltam bele a szatyorba.

-          Ó! – állt meg apa keze egy pillanatra a levegőben – Értem. A rendőrfőnök telefonált, holnap délután be kell mennünk az őrsre! – ráncolta össze a szemöldökét rosszallóan, hátra lökte a székét, majd kirántotta a fiókot és idegesen pakolászni kezdett benne.

-          Délután? – csúszott feljebb egy oktávval a hangom – Hány órákkor?

-          Kettőkor. Miért? – emelte rám a tekintetét furcsállóan.

-          Ja… semmi. Mehetek?

-          Nem szeretnél beállni, helyettesíteni Joet? – húzott ki egy lapot a fiókból.

-          Bocsi Apa, de tanulnom kell holnapra. – emelkedtem fel a székről – Brien nem tud bejönni?

-          Nem, ő neki most pihenésre van szüksége. – morogta fel sem nézve a lap tanulmányozásából. Pihenésre? Pihenésre. Pihenésre! És nekem akkor mire van szükségem? Egy kis szánakozó tekintett dózisra és egy nagy adag nyomorúságra… hát, köszi! Nagy sóhaj szökött ki ajkaimon, majd egy puszit nyomva apu fejére elhagytam a helyiséget, az ajtón kilépve egy ocsmány tettre lettem figyelmes. Cissy éppen elfordult egy öltönyös asztalától, amikor az rácsapott a fenekére, Cissy ijedten szívta be a levegőt, majd elpirulva elindult a bárpult felé, szemeim kikerekedtek és álcázott nyugalmat erőltetve arcomra indultam meg az omniozus cselekmény helyszíne felé. Az asztalhoz érve megcsapott a férfi parfümje, ami más helyzetben tetszett volna, de jelen esetbe csak felfordult a gyomrom tőle, a férfi egy ugyanolyan kaliberű pasassal fogyasztotta a ház specialitását. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra és gyengéden megkocogtam a vállát:

-          Elnézést, Uram! – mosolyogtam rá, amikor felém fordította arcát. Haja vörös volt, barna, keskeny szemeit egy szemüveg takarta, vékony arcát sötét pettyek fedték.

-          Jó Napot! Miben segíthetek? – törölte meg a száját, mikor meglátott.

-          Megkérdezhetném a nevét?

-          Hát persze! Edmund vagyok! – villantott rám egy csábosnak szánt mosolyt.

-          Darcy Roberts vagyok, a tulajdonos lánya. – vigyorodtam el – Tudja maga, hogy ez milyen hely? – hajoltam közelebb – Egy kulturált étterem! – morrantam rá, mire megdermedt. – És ha nem szeretné, hogy szóljak az apámnak, aki nem biztos, hogy ilyen kulturáltan közölné magával a tényt, miszerint szépen kifizeti a fogyasztást és eltakarodik, akkor most fogja magát, megteszi, amit mondtam és többet a közelébe sem jön az éttermünknek. Remélem érthető voltam… Edmund. - mosolyodtam el fanyarul és egyenesedtem fel. A férfi arcán düh és döbbenet hullámzott végig, majd felemelte jobb kezét, hogy jelezze, fizetni szeretne. Rá mosolyodtam, majd megvártam, amíg kifizeti a számlát és elhúz a társával, Cissy pironkodva megköszönte tettemet, én pedig fanyar mosollyal elköszöntem tőle. Egyébként nagy valószínűséggel nem szóltam volna apunak az esetről, mivel ez az undorító alak az egyik törzsvendégünk volt, és apa biztos nem tette volna ki így a szűrét. Hazafelé menet eligazítottam egy, a 30-as éveinek elején járható nőt - akit még soha életemben nem láttam- a zöldséges irányába. A nő kedvesnek tűnt és be is mutatkozott, Rachelnek hívták és állítása szerint előző nap délután költözött a város szélére a férjével és a lányával, akit Torinak hívtak és ugyanolyan idős volt, mint én.

Miután levettem csizmámat lábamról és becsaptam házunk ajtaját, csak nagy félhomály fogadott… várjunk csak! Félhomály, miközben kint hétágra sütött a Nap?

-          Hahó… - lépdeltem beljebb. A nappaliban  öt – hat  fehér gyertya világított és….  

Fejléc

Sziasztok!
Mint láthatjátok vadonat új fejlécet kapott a blog, amit Lulunak köszönhetünk!
Köszi Lulu! :)

5.

Nagy levegőt véve indultam lefelé, a folyosón nem találkoztam senkivel sem, viszont a nappaliban anyukám kecses alakjával már nyitotta is az ajtót, az ajtóban senki sem állt csak egy szépen becsomagolt doboz díszelgett a lábtörlőn. Édesanyám hirtelen megdermedt, majd vontatott mozdulatokkal lehajolt a díszes, közepes méretű dobozhoz és felkapta, hátrébb lépett, majd becsukta az ajtót. Gondterhelt arccal fordult meg tengelye körül. Ijedten ugrott hátra mikor meglátta alakomat a nappali közepén állva, halvány mosoly suhant át az arcomon, de ez is hamar leolvadt, mikor megláttam, hogy édesanyám elfehéredett ujjakkal szorítja a dobozt:

-          Mi a baj? Az mi? – léptem előre. Ő látványosan nyelt egy nagyot, a doboz tetején díszelgő cédulára sandított, majd felém nyújtotta.

-          Ez micsoda? – vettem a kezembe. Könnyű, ez volt az első gondolatom. A tárolót piros csomagoló papír fedte és egy hollófekete szalaggal lett átkötve, a cédulán, melyet anya olyan megrökönyödötten nézett az én nevem szerepelt szép, régies betűkkel, amit már csak pár idősebb ember használt városunkban. A konyha felé vettem az irányt és közben lassan tépni kezdtem a díszítő réteget, lefejtettem a csomagoló papírt, ami alatt egy cipős doboz lapult. Lélegzetvisszafojtva emeltem fel a tetejét… üres volt. Meglepődve kerekedtek el a szemeim a semmi láttán, anya érdeklődve áthajolt a vállam felett, megcsapott kellemes vanília illata, amitől mindig előjöttek a pici kori emlékeim.

-          Üres? – szólalt meg. Hangja meglepődésről árulkodott, majd hirtelen fekuncogott. – Jaj, ezek a mai fiatalok! – nevetett most már jóízűen.

-          Tessék? – fordultam felé meglepetten.

-          Hát ez a doboz! Micsoda poén! – indult a lépcső felé kuncogva. Mi van? Hitetlenkedve fordultam vissza az idő közben asztalra tett dobozhoz, ekkor szúrtam ki azt a kis papír szakadást a doboz alján… mintha valami le lett volna fedve. Óvatosan oda nyúltam a szakadáshoz és megfontoltan húzni kezdtem, hamar engedett. Egy fénykép lapult a rejtélyes kis résben, amin egy szépséges lány volt. Régi kép volt, megsárgult és a jobb alsó sarkából hiányzott egy kis darab, a lányt, akit ábrázolt meseszép volt… Sötét haját szabadon engedte és egy óriási kalappal próbálta helyén a marasztalni, arca sovány volt, de nem csúnyán, hanem kecsesen, nagy szemei boldogan csillogtak, mosolya udvariasan szép. Ruhája óriási volt, ezzel eltakarva valószínűleg kecses alakját, a kép nem volt túl nagy, olyan közepes méretű lehetett.

Miután huzatosabban végig vizsgáltam a képet megfordítottam, ezzel felfedve a kép hátuljára írt szót, vagyis inkább nevet.

Marie

A nevet ugyanazokkal a régies betűkkel írták, mint az én nevemet a cédulán. Nagy levegőt véve tettem vissza a dobozba a fényképet és tettem rá a tetejét, kézbe kaptam és visszaindultam szobámba.

Másnap reggel kómásan ébredtem ébresztőórám hangosan csörömpölő hangjára, aznap már mentem iskolába, amit akkor iszonyatosan átkoztam. Az, az előtt fél éjszakát a fénykép tanulmányozásával és idegesítően sok gondolkodással töltöttem, fáradt, nyűgös és levert voltam és mintha csak gúnyt űzne belőlem az időjárás, verőfényesen sütött a nap és egy árva felhő sem lézengett az égen. Apa akkor viharzott el otthonról, amikor én elmentem fogat mosni, anya reggelire tojásrántottát sütött sült szalonnával, de nem voltam éhes. Brien ki sem mozdult a szobájából, Zack… na, ő teljesen megdöbbentett! Már teljesen kész volt, mikor én felkeltem, szó nélkül és mosolyogva (!) adta oda a fürdőszobát, nem csámcsogott a reggelinél és megvárt az iskolába indulással.

-          Talán beteg vagy? – léptem ki az ajtón, majd fordultam vissza öcsémhez, aki tartotta nekem az ajtót. Ez tette be nálam a kiskaput, Zack hétfőn még egy egoista hülye gyerek volt, most meg nyitogatja itt nekem az ajtót.

-          Miért? – sétált mellém mosolyogva.

-          Zack… mit akarsz? – fordultam felé összefont kezekkel és vallató tekintettel.

-          Most mi bajod van? Talán nem tetszik, hogy kedves vagyok veled? Néha nem értelek… - indult el az iskolával ellentétes irányba.

-          Most meg hova mész? – kiabáltam utána, mire sejtelmes mosollyal az arcán visszafordult hozzám.

-          A haverokkal találkozom a Csöbörben, ha akarsz, jöhetsz! – mosolygott rám, majd meg sem várva válaszomat elindult. Idióta… Egy nagy adag levegőt szippantottam a tüdőmbe, majd már-már fújtatva fordultam meg tengelyem körül és indultam el az iskolába. A Csöbör egy lepukkadt kajálda volt a város szélén, oda járt a fél gimnázium „szórakozni”, bár szerintem csak egy szeméttelep volt sok fiatallal megspékelve, ráadásul a hamburgerjük is mindig nyers maradt.

Az iskola udvarán sétálva tisztára kellemetlennek éreztem, hogy mindenki megbámult és összesúgott mögöttem. Aztán „csodák csodájára” még az iskolaújság riportere is elkapott a bejáratnál és egy csomó, idegesítő kérdéssel kezdett bombázni:

-             Voltak előjelei Grace viselkedésének? Grace említette, hogy gyilkolási kényszerei vannak? – csak jöttek és jöttek a kérdései, mintha nem lenne kikapcsoló gomb rajta…

-          Veronica… Befognád? – csattant fel a bal oldalalmon Matt mély baritonja. Fejemet oldalra kaptam, így szembe találtam magam Matt alakjával, akinek kezében a „Csillagainkban a Hiba” című regény foglalt helyet. Nica durcás arcot vágva, hátra vetette vörösesbarna haját és idegbetegen elviharzott a lépcsők irányába.

-          Kösz. –eresztettem egy halvány mosolyt megmentőm felé, aki ezt egy biccentéssel fogadta.

-          Jól vagy? – kérdezte Matt, mikor a szekrényemhez értünk. Némán megráztam a fejemet és kinyitottam szekrényem zárkombinációját, majd kivettem belőle a háztartástan füzetemet.

-          Tudod, hogy nem vagyok ebben valami jó… de ha beszélgetni szeretnél vagy… - makogott össze-vissza, az egyébként nagy szókinccsel rendelkező fiú.

-          Nyugi… Minden rendben van. – semmi sem volt rendben, de ezt neki nem kellett tudnia, nem voltam vele olyan közeli viszonyban, hogy kiöntsem neki a szívemet. Becsaptam szekrényem ajtaját, halványan rámosolyodtam Mattre egyfajta köszönés képp és sietős léptekkel elindultam első órám helyszínére. A háztartástant anya erőltette még év elején, bár a hittan vagy a mechanika sem jött be túlságosan, az egyetlen jó dolog az volt benne, hogy Grace is erre az órára iratkozott fel év elején… már ez sem élt. A teremben két személyes padok sorakoztak katonásan egymás után, csak annyi különbség volt az egyszerű padok és ezek között, hogy a háztartástan órán, használatos padokon volt egy sütő lap is. Az ablak felöli padsor legutolsó padjában foglaltam helyet és a szünet maradék pár percében padra hajtott fejjel pihentettem szemeimet, csak az ajtó hangos becsukódására emeltem fel fejemet. Mrs.Bay alacsony, túlsúlyos, mindig túlságosan is viduló nő volt, arca kerek és pirospozsgás, sötét barna, kicsiny szemeit egy téglalap alakú szemüveggel fedte. A hajszíne kissé mindig is furcsa volt számomra, fekete volt, de ha egy bizonyos szögből sütött rá a nap, akkor sötétlilás árnyalatot kapott lobonca. A tanári asztalhoz lépdelt, rámosolyodott a csoportra, majd így szólt:

-          Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy fajta új ültetést, már egy ideje fontolgattam és most pont elérkezettnek látom az időt! – villant felém a szeme egy pillanatra. Aha… szóval úgy gondolja, jobb lenne nekem egy új padtársat keresni. Tizenöt perc elteltével már a középső padsor legelső padjában ültem egy kissé túlbuzgó lány társaságában:

-          Szia, Judy vagyok! – suttogta nekem halványan mosolyogva.

-          Darcy. –biccentettem. Judy az óra további részében nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni, inkább megállás nélkül jegyzetelt és jelentkezett, egyébként a kötés művészetét vettük át elméletben.

A csengő megváltó hangja szakította félbe Mrs. Bay lelkesítő beszédét a kötésről, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az elsők között hagytam el a tantermet. A  folyosón egy két ismerős vagy éppen ismeretlen ember kérdezősködött buzgón a, hogy létem felöl, ami tényleg nagyon kedves meg minden, de amikor már húszadszorra kérdezte valaki, hogy „Jól vagy?” akkor kissé idegesíteni kezdett a dolog. A következő órám matek volt, ahol kettő perc néma csenddel emlékeztünk meg Grace szüleiről. Az óra ugyanolyan lassú és monotonon telt, mint az első ráadásul kicsit, vagyis pontosítsunk nagyon nem értem a mostani tananyagot, főképp, hogy nem is erőltettem meg magamat mostanában, ami végett nagy valószínűséggel apuéktől ki fogok kapni. Mrs. Mac az óra végén, fenn hangon közölte az osztállyal, hogy következő órán dolgozatot írunk, hurrá! Az emelt szintű órámra igyekezve újra összefutottam Mattel:

-          Szia! – köszöntem neki, mikor oda értem szekrényemhez. Matt a szekrényem melletti szekrényhez támaszkodott, haja szemébe hullott, a könyvébe mélyült, oldalról nézve (meg előröl is, de ez tök mindegy) igazán jóképű volt. Eléggé sokan epekedtek érte a suliból, köztük Ana is, de a legtöbben az ég világért sem vallották volna be neki az érzéseiket.

-          Hello! Hol lesz a következő órád? – csukta be a könyvét és nézett rám szemeivel.

-          Az első emelet, 79.-es teremben. Miért? – nyúltam be az irodalom tankönyvemért szekrényembe.

-          Csak gondoltam eléd mehetnék. – hangja semmitmondó volt, ami összezavart. A szavai alapján gondoskodónak tűnt, viszont a hangtónusa arról árulkodott, hogy nem túlságosan érdekli válaszom.

-          Nem kell, köszi. – egyenesedtem fel. Becsaptam az ajtót és elfordultam Matt alakjától, már éppen indultam volna, amikor egy erős kéz elkapta a felkaromat. A kézből valamilyen furcsa, izzó és erőteljes energia áradt, nem tudnám megmondani mi játszódott le bennem, abban a másodpercben, amint bőröm érintkezett Mattével, de valamilyen furcsa és zavaró érzés keletkezett a gyomromban, ebben biztos voltam.  Idegesen kirántottam kezemet kezéből és felé pördültem:

-          Mit akarsz? – sziszegtem idegesen.

-          Mi az Isten bajod van? – ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét.

-          Ne káromkodj! - dobbantottam idegbajosan. Magam is megdöbbentem mikor tudatosult bennem cselekedetem, de ideges lettem az érintésétől valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt. Azt nem állítom, hogy még sosem érintkezett a bőröm a haveroméval, de ilyen érzés még sose kerített hatalmába vele kapcsolatban, nem az a kellemes bizsergés alakult ki a gyomromban, mint a könyvekben, hanem inkább egy rosszabb, kétségbe ejtő dolog hullámzott végig a testemen, amikor megfogta a karomat.

-          Jó, oké! – tette maga elé a kezeit védekezően.  Haragosan kifújtam a levegőmet és idegesen elviharzottam az irodalom órámra, ebédig csak ezen a jeleneten járattam az agyamat. Matt érintése idegessé tett, de hátborzongató módon, amit sehogy sem tudtam megérteni, Matt a haverom volt, nem jelentett rám veszélyt. Emelt szintű irodalmon húztam a kalapból, elég érdekes és egyben könnyű témát találtam kihúzni: egy ifjúsági regény. Ebédre menet hozzám csapódott Donna kicsiny alakja:

-          Hogy vagy? – nézett rám félve.

-          Jól… de lehetne, hogy nem beszélünk róla? – mosolyodtam rá kedvesen.  Hevesen bólogatni kezdett és rögtön témát váltott, pontosabban egy mozi filmről kezdett fecsegni:

-          Hé! Figyelsz te rám? – lóbálta meg előttem kicsiny kezeit.

-          Öm… persze… - álltam be a menzához kanyargó sorba.

-          Aha, persze! Tehát arról pofáztam itt neked, hogy szombatra van két jegyem erre a filmre és mivel én nekem anyukámnak kell, besegítenem ezért nem tudok elmenni, megnézni.

-          Aha, oké, de nekem ehhez mi közöm? – hoppá, kissé pofátlan voltam – Vagyis, úgy értem ezt miért mondtad el nekem? – vetődött a pillantásom az étlapra, két választási lehetőségem volt, spenót vagy hal rizzsel… a spenótot ki nem állhattam, úgyhogy inkább a második lehetőség mellett voksoltam.

-          Arra gondoltam, hogy elmehetnél Mattel… tudod, úgy érzem, valami alakulgat köztetek és hát… - csavargatta kuncogva a csuklójára felkötött karkötőt.

-          Tessék? – döbbentem le és kaptam felé a fejemet – Te normális vagy?! – emeltem meg a hangomat, mire kissé összerezzent – Te nem vagy komplett…hogy-hogy én meg Matt? – halkítottam le a hangomat, mivel sokan felénk pillantottak.

-          Jól van bocsi…

-          Nincs bocsi! Matt és én haverok vagyunk, se több se kevesebb nincs köztünk és jó lenne, ha senki sem terjesztene semmi féle marhaságot! – pillantottam rá mérgesen.      

 

 Sziasztok!

Kicsit későn, de szerdán megérkezett a következő rész! :)

Egy ember leiratkozott a blogról és kommentek sem érkeznek...valamit rosszul csinálok?

Remélem azért tetszeni fog :)

klau 

Imádlak titeket!!!!! :)

Sziasztok!!!!
Nagyon- nagyon köszönöm szépen annak a két követőnek, aki feliratkozott a blogomra!!! Csak most láttam meg...és... Úristen!! Ennek örömére létrehoztam facebookon egy csoportot a blognak, csak, hogy azok akik nem tudnak itt nyomon követni, vagy csak többet használják a facebookot, mint a blogos felhasználójukat is láthassák az új bejegyzések hírét!
IDE kattintva megtaláljátok!
És még egyszer, imádlak titeket!!!
klau

4.

Sziasztok!
Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog :) 

k

*********************************

Kirántottam kezemet az övéből, majd nem törődve Grace kérlelésével elindultam az emeletre felvezető lépcső felé.

Ez az utolsó emlékem arról az estéről. Másnap reggel ágyamban, előző napi ruhámban tértem eszméletemhez, iszonyatos fejfással… mintha valaki jól fejbe vágott volna. A fürdőszobában állva egy szál törülközőben próbálgattam kitapintani az állítólagos púp helyét, de érdekes módon egyáltalán nem találtam semmilyen kitüremkedést a tarkómon vagy annak környékén, haragosan kifújtam a levegőt, majd felöltöztem. Lent a konyhában Zack ült kómás fejjel és egy tál csokis müzlit kanalazott gusztustalanul eltátott szájába, Briennel a nappaliban futottam össze amint a reggeli híradót bámulta kómás fejjel.

-          Hé Brien! – vágódtam le mellé, mire lassú, lomha mozdulatokkal felém fordította kék szemeit – Mikor jöttem haza? – néztem tv –nkre. A híradóban egy korosodó, kissé haragos tekintetű rendőr bámult a kamerába és egy súlyos, több halálos áldozatot követelő autóbalesetről beszélt.

-          Öm… későn…. gondolom. Este, miután elhúztál én is elmentem pár haverral megünnepelni Dimitri születésnapját. – felvont szemöldökkel néztem rá, mire idegesen beletúrt göndör tincseibe.

-          Dimitri, egy haver a gimiből.

-          Ja, oké. Szóval akkor nem tudod mikor értem haza? Kissé kiesett.. – hirtelen elhallgattam és tovább meredtem a plazmára, melyben most egy politikus mondott beszédet valamilyen új törvény bevezetéséről. Úgy gondoltam jobb ha egyenlőre nincs róla tudomása, hogy gőzöm sincs mikor értem haza és, hogy egyáltalán mi van Gracel… Ó, basszus! Idegesen pattantam fel kanapénkról és rohantam fel az emeletre, azon belül is a szobámban, kabátom zsebében, melyet ébredésem után forgós székem háttámlájára terítettem kezdtem idegesen kutatni, majd miután megtaláltam mobilomat gyorsan tárcsáztam Gracei számát. Első csörgésre nem vette fel, így újra tárcsáztam… most már sikerrel:

-          Hallo? – egy mély férfihang vette fel a telefont. Mi?

-          Hallo… itt Darcy. Ki van ott? – szorítottam meg telefonomat.

-          Jó napot! Itt Thompson helyszínelő.  Megtudhatnám a teljes nevét és a lakcímét?

-          Darcy… Darcy Roberts. – hebegtem idegesen.

-          Augustus Roberts lánya?

-          I - igen. –hebegtem idegesen – Mi történt? Mi az fene történt? – könnyezett be a szemem. Már a legrosszabbra is gondoltam… joggal.  

Két óra múlva a Peterswildi rendőrkapitányság folyosóján ültem és próbáltam leküzdeni az egész testemet rázó zokogást, édesanyám a hátamat simogatva, suttogva próbált nyugtatni. Miután a rendőrök megérkeztek behoztak ide és kikérdeztek, érdeklődtek legjobb barátnőmmel való viszonyomról illetve, hogy hol tartózkodtam tegnap este nyolc és tíz óra között. Itt egy hirtelen ötlettől vezérelve azt hazudtam, hogy otthon voltam és tanultam, gőzöm sincs milyen ostoba elhatározásból hazudtam a híradóból már jól ismert pasas arcába, de egy idegesítő hang a fejemben erre késztetett. Na, most nehogy azt gondoljátok, hogy hangokat hallottam vagy ilyesmi, csak egy fajta hátborzongató megérzés vette át az irányítást a gondolataim felett. A rendőrfőnök a legutolsó beszélgetésemről kérdezett még, amit Gracel folytattam le. És ezután jött a feketeleves… Rideg, semmit mondó hangon közölte velem a tényt, miszerint gyermekkori, legjobb barátnőmet kegyetlen gyilkossággal vádolták. A gyanú szerint Grace brutálisan kivégezte nevelőszüleit, majd a városunktól nem messze lévő erdőbe vonszolta őket és egy – egy fára akasztotta – valakivel együtt működve – a megcsonkított holttesteket. Pár pillanatig megdermedve bámultam rá, majd kitört belőlem a hangos, hisztérikus és mindenképpen szívszorító zokogás. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy azt a lányt, akit már pici korom óta ismertem és teljesen megbíztam benne, most egy brutális és kegyetlen gyilkossággal vádoltak. Miután az idegesítően komor és semmitmondó férfi elmondta, hogy Grace ott hagyta a telefonját az erdőben, az ujjlenyomatait szülein, majd nyomtalanul eltűnt… most szökésben van. Ezután kiültettek arra a nyomorult folyosóra ahol már az édesanyám várt teljesen megrémülve, mivel nem mondtak neki semmit, apa pedig velem együtt bent volt a kihallgató szobában.

Apa Briennel volt bent már lassan egy órája a rendőrfőnökkel. Szépen lassan, de biztosan kiapadtak a könnycsatornáim és már csak csendesen próbáltam visszatartani a sírás utáni remegésemet, óvatosan felemeltem a sírástól túl nehézzé vált fejemet és körbe kémleltem a folyosón ahova leültettek. Velem szemben egy vörös hajú, szeplőkkel tarkított arcú srác ült összebilincselt kezekkel mellette pedig egy számomra vadidegen nő állt rendőri egyenruhában… rendőr volt, valószínűleg a srácra vigyázott. Az összebilincselt kezű srác öklei idegesen összeszorultak, fejét pedig oldalra billentette és engem bámult szemérmetlenül. Zavartan összehúztam szemöldökeimet és oldalra kaptam fejemet, iszonyatosan furának gondoltam a fiú bámulását, így megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a zavaró tekintetett. Velem srégen egy hosszú, mogyoró barna hajú szép arcú lány ült előre szegezett tekintettel, kivörösödött arccal. Az agyamat ellepő sírás utáni ködön keresztül próbáltam rájönni honnan ismerem ezt a lány, majd pár másodperc erős gondolkodás után kikerekedtek szemeim. Ezt a lányt Alice Brimleynek hívták és Grace unokatestvére volt, aki addig New Yorkban élt. A földre szegeztem tekintetemet, majd megfontolt mozdulatokkal felemelkedtem a zöldre festett műanyag székről, ami iszonyatosan kényelmetlen volt, anyu elkapta a karomat és kérdőn rám nézett, barna, mindig vidáman csillogó szemeiből most sütött a szomorúság és könnyfátyol fedte őket, újra könny lepte el szemeimet, majd visszahuppantam a műanyag székre. Újabb egy óra elteltével Brien és apa egymást követve léptek ki a kihallgató szobából a rendőrfőnök kíséretében:

-          Részvétem. – rázott Detroi rendőrfőnök apával kezet. Hazafelé menet néma csönd állt be az autóban, senki sem akart össze-vissza fecsegni, sem zenét hallgatni. Én az ablaknak döntöttem a fejemet és Peterwild városának utcáit kémleltem, a tegnap esti eső maradványaiként nagy tócsák keretezték az utakat, a szél erősen tépte a már így is félig meddig megkopaszodott fák ágait, az emberek pedig egy-egy vastag sál mögé bujtatva arcukat, lábukat padig vízálló gumicsizmával próbálták védeni az időjárás viszontagságai ellen.

Egy óra múlva a szobámban feküdtem félig meddig hason és halk könnyeket hullattam. Nagyon szerettem Gracet és ezen az a néhány veszekedésünk sem változtatott semmit, amik az évek során néha-néha belerondítottak barátságunkban, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy azokat az embereket, akiket mindig is imádott és tisztelt ilyen brutális módon, vagy akármilyen módon megöljön. Aztán egy idő után a szomorúság helyét átvette a tehetetlen düh, semmire sem emlékeztem a tegnap estéről így Gracet sem tudtam megvédeni… bár kezdtem kissé elbizonytalanodni az ész érvek ismeretében. Hisz lehet, hogy ő ütött le és az, aki segített neki pedig haza ráncigált… idegesen felpattantam az ágyamról és hajamba túrtam. Az nem lehet… engem nem bántana… vagy mégis? Teljesen meg voltam zavarodva, az agyamban ezer meg ezer féle cselekmény sorozat játszódott le, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek, a szívemnek, mely azt mondta Grace nem lehet gyilkos vagy az agyamnak, ami pedig arra ösztökélt, hogy higgyek a tényeknek. Tehát az testemben teljes káosz és zavar tombolt, amit nagyon nehezen tudtam kontrolálni, könyvespolcomra – mely tegnap reggel leesett – tévedt a tekintetem. Még tegnap reggel összeszedegettem a leesett könyveket és a földre pakoltam, szépen tornyosan, egymásra. Közelebb lépkedtem a könyvekhez és neki álltam visszaszerelni a polcot a helyére, ez valószínűleg valamilyen pótcselekvés lehetett, nem tudom, az viszont biztos, hogy egy ideig lekötötte a figyelmemet a könyveim rendezgetése. Imádtam a könyveket, a szagukat, az élményt, amit nyújtottak nekem és még sorolhatnám mi miatt szerettem regényeimet, amiket mindig szívesen forgattam a kezeim között.

Miután befejeztem a pakolást újra elöntött a veszteség érzése, ami abból adódott, hogy mondhatni, baráti lelki társam elveszett. Egy hirtelen elhatározásból, mely legfőképpen a gyomrom korgásából származott halkan kinyitottam ajtómat és elindultam egy kis elemózsia beszerzésre. Mély csönd volt a házban, ami miatt egy pillanatra végig szaladt rajtam a hideg, de gyorsan megráztam magamat és tovább indultam. A nappaliba leérve egy teljesen üres helyiség fogadott, a konyha felé vettem az irányt, ahol ugyanúgy a csönd és az üresség nehéz súlya nehezedett rám, ami miatt egyre idegesebben éreztem magamat. Éppen a hűtőbe hajolva kotorásztam valami étel után, amikor meghallottam öcsém hangját magam mögött:

-          Jól vagy? – hangja aggódásról árulkodott, bár nála nem lehetett sosem tudni. Lassan felegyenesedtem és felé fordultam, szürke mackónadrág lógott a csípőjén és egy bő póló volt rajta.

-          Ja. – fordultam vissza és vettem ki egy tányér, maradék csokis sütit. Becsuktam a hűtőt és megpróbáltam eloldalazni Zack mellett, hogy felmehessek a szobámba és begubózhassak… legalábbis ezt terveztem. De természetesen ezt sem tudtam megoldani mivel testvérem elkapta a karomat és visszahúzott, majd szemeimbe nézett:

-          Dehogy vagy jól! – csattant rám – Tudom, hogy most valószínűleg szarul érzed magad, de ne fordulj be! – folytatta halkabban. Lenéztem a csokis sütimre, mivel nem akartam, hogy lássa a könnyeket a szemben, nagyot nyeltem, de az a fránya gombóc a torkomban nem akart lecsusszanni. Sikertelen próbálkozásomat tudomásul véve végképp nem akartam Zack szemeibe nézni, valószínűleg csak az arcomba röhögött volna, majd elhíreszteli az iskolában, milyen síros vagyok. Dacosan kitéptem a kezemet a kezeiből és dühösen, trappolva felvágtattam az emeletre, még hallottam öcsém mély hangját, hogy álljak meg, de nem érdekelt. A szobámba érve becsaptam magam után az ajtóm és hangosan felhüppögtem, újra a gusztusos sütire pillantottam, de már elment az étvágyam. Letettem a tányért az íróasztalomra, majd újra levágódtam az ágyamra, az ablakomra pillantva elkapott egy fajta rossz érzés, valahogy nem tetszett nekem az a sok sötét felhő, ami gyülekezni kezdett az addig kéken világító égen. Összeráncoltam szemöldökömet és lassan felemelkedtem addigi ülőalkalmatosságomról, megfontolt lépésekkel az ablakhoz közelítettem… hirtelen éles, visító hang töltötte meg fülkagylómat, a csengő. Nagy levegőt véve indultam lefelé, a folyosón nem találkoztam senkivel sem, viszont a nappaliban anyukám kecses alakjával már nyitotta is az ajtót, az ajtóban senki sem állt csak egy szépen becsomagolt doboz díszelgett a lábtörlőn.