7.

OLVASSÁTOK EL!

Sziasztok Drága Olvasóim!

Itt lenne hát a 7. rész, ami nagyon rövidke lett, de most sok minden összejött és nem sikerült többet írnom, emellett lenne egy nagyon lényeges informáciom számotokra:

JÖVŐ HÉTEN ELMARAD A RÉSZ!

Nálunk szerdától megkezdődik a szünet én viszont már hétfőn elutazom a családommal Hajdúszoboszlóra egy kis pihenésre, oda viszont nem vihetem a gépet, ráadásul ezt a kis időt a családom társaságában és nem a számítógép fölé görnyedve szeretném tölteni, remélem megértitek :)

Következő héten viszont újra visszaállunk az eredeti rendszerre és minden szerdán érkezik a történet folytatása! Ehhez pedig jó olvasást, a kommentjeiteket pedig még mindig várom :)

klau

u.: Kicsit sok lett ebben a részben a káromkodás, remélem nem fogtok megharagudni miatta! :)

00%

-          Hahó… - lépdeltem beljebb. A nappaliban öt – hat fehér gyertya világított és…. 

Éreztétek már úgy, hogy valaminek a gondolatától olyan szinten megrendültök, hogy megáll bennetek az ütő? Na, én pontosan ezt éreztem, amikor megláttam a nappalink közepén összegyűlt fekete ruhás alakokat, a fotelünket és kanapénkat hátra tolták, gyertyákat helyeztek el szerte szét a nappaliban és törökülésbe vágták magukat kört alkotva. A kör közepén egy foszforeszkáló mintázat helyezkedett el, ami olyan volt, mint azokban az ijesztő filmekben, ötágú csillag. Érkezésemre ijedten kapták felém fejüket, majd az egyik alak felpattant a helyéről és a villanykapcsolóhoz sietett. Az alak Zack volt. Mi?

-          Mi a fene? – futattam végig tekintetemet rajta. Haja rendezetlenül keretezte arcát, fekete nadrág és póló volt rajta és egy otromba bakancs fedte lábait.

-          Te mit keresel itt? – nézett rám ijedten.

-          Mondjuk itt lakom? Zack mi a fene folyik itt? Azonnal felhívom apát… - nyúltam a zsebemhez.

-          Ne! - kapott a kezem után, mire megdermedtem – Beszéljük ezt meg a konyhában… Folytassátok csak! - oltotta le a villanyt sietve.

-          De Zack! – nyávogott fel az egyik csaj – Nélküled ez nem lesz jó!

-          Mindjárt jövök Venus! - kapta el a karomat és kezdett a konyha felé rángatni. Mikor a konyhába értünk maga felé fordított:

-          Azt hittem besegítesz apának az étteremben. – sziszegte idegesen.

-          Mint látod, itt vagyok, szóval mi a fasz folyik itt? - emeltem meg a hangomat, mire lepisszegett.

-          Darcy… te ezt nem értheted, szóval át mehetnél, mondjuk az egyik barátnődhöz ma estére! Majd én szólok anyuéknak… - túrt bele idegesen a hajába.

-          Egy fenéket megyek át bárkihez is! Inkább küld el a haverjaidat a búsba és magarázd el, hogy mit csináltatok!– sziszegtem indulatosan az arcába.

-          Neked ehhez semmi közöd… - kezdte ő is felhúzni magát.

-          Tényleg, hogy neked milyen igazad van… - vakartam meg a tarkómat – De apáékat biztos érdekelni fogja, hogy ez a kis incidens… - húztam elő a nadrágzsebemből telefonomat, mire arca idegessé torzult.

-          Mit akarsz azért, hogy csendben maradj? - hajolt közelebb.

-          Mond el mit csináltok! – álltam meg a mozdulatban.

-          Jó… de nem most! Kb. egy óra múlva elmennek és mindent elmondok… oké? – pislantott a nappali felé.  Halkan felsóhajtottam és visszasüllyesztettem mobilomat a zsebembe:

-          Jó… de maradjatok csendben és ne gyújtsatok fel semmit! - meg akartam ütögetni a bicepszét, de hirtelen elhúzta kezem elöl.

-          Mi van? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

-          Semmi… akkor felmész? - biccentett a lépcsők irányába.

-          Aha… Brien itthon van?

-          Ja.  – kezdett tolni a lépcsők irányába. Egy utolsó pillantást vetettem az ijesztő banda irányába, aki most már egy vastag könyvből olvastak fel egy értelmetlen szöveget. Mire észbe kaptam már a lépcső végén jártam és egy hirtelen elhatározásból elindultam Brien szobája felé. A szobájának ajtaján egy Green Day – es plakát volt felragasztva, a szobájából tompa, zúzós zene szólt, asszem az American Idiot üvöltött. Erősen megzörgettem az ajtót, de választ nem kaptam, így hát benyitottam. Bátyám szobája nagy volt és rendetlen, a falán különféle plakátok díszelegtek, kivéve az íróasztala felett, ahova egy kiterített földgömböt ábrázoló térkép lett felszögelve. Íróasztalán a számítógépje foglalta el a legnagyobb helyet, de a többi rész sem volt üres, különböző könyvet, cetlik, újságok, írószerek, tűző gép és elszórva néhány csoki és papírgalacsin volt széthajigálva. A földön pólók, nadrágok, trikók, zoknik és alsó nadrágok szanaszét, a tv alatt két konzol és pár cd hevert. Ágya felé fordítottam fejemet, amin szétterülve feküdt, az ágy bevetetlen volt, takarója félig lelógott róla, Brien pedig trikóban és mackónadrágban bámulta rendületlenül a plafont. Még az ajtóban ledobtam az iskolatáskámat a földre, a hifihez mentem és lehalkítottam a gépezetet, majd az ablakhoz siettem, hogy megszabadítsam a szobát ettől a hányingert keltő szagtól, ami ránehezedett a helységre. Bátyóm ágyához sétáltam és lehuppantam rá, mire Brien lomhán rám emelte kék szemeit:

-          Mit szeretnél? – suttogta halkan, rekedten.

-          Brien… Bátyó… jól vagy? – simogattam meg kezét, de ő kihúzta érintésem alól kezeit. Mi vagyok én? Leprás, hogy mindenki elhúzza a kezét az érintésem elöl?

-          Szerinted? – mordult rám.

-          Figyelj… ez nekem is rossz… de…

-          De mi? Szerinted is egy örült kis ribanc aki mindenkinek megjátszotta magát, igaz? – dörrent rám. Szemei a könnyektől elhomályosultak, amit észre vévén hátat fordított nekem.

-          Nem! Ezt egyáltalán nem így gondolom! Én is szeretem Gracet… és úgy gondolom, hogy nem ő tette. – az utolsó mondatom némi kétellyel a hangomban mondtam ki. – Figyelj… én nagyon sajnálom… tudom, mit érzel… - suttogtam, majd készültem felállni heves reakciója láttán, mire elkapta karomat, visszarántott és nagy hévvel átölelt. Pár másodpercig így feküdtünk, aztán nagy döbbenetemre Brienből felszakadt egy fajta szívbe markoló zokogás. 

Fél óra múlva a szobámban ültem a laptommal az ölemben és a jobb kezemmel egy aszalt barackos zacskóban matatva. Testvérem még körülbelül 15 percig megállás nélkül sírt aztán elaludt, én pedig betakargattam és átjöttem a saját kis kuckómba, a neten szörföltem, megnéztem a közösségi oldalaimat és felugrottam a blogomra is, amin egy-két hozzászólásra válaszolgattam és beállítottam a következő regényajánlóm előzetesét. Már éppen ki akartam kapcsolni a gépezetet, amikor eszembe jutott, hogy irodalom tanárom megkért, hogy hívjam fel a Darell házat, mert neki kellene állnunk a házi dolgozatnak. Így beléptem az e-mailemre és kikerestem a sok reklám közül a telefonszámot, kiírtam egy kis postitre a számsort, majd kikapcsoltam a laptopot. Meggémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, mint egy kis macska, vekkeremre pillantottam - ami már este 5-öt mutatott – majd tudomásul véve az időt leindultam a földszintre a vezetékes telefonunkhoz, és ha már ott voltam, akkor szerettem volna még beszélni Zackel. De Zack eltűnt, vagyis valószínűleg lelépett, összepakolt, elhúzta a sötétítőket és ezzel együtt a csíkot is. Fejemet csóválva lépkedtem a telefonhoz és tárcsáztam a tanárnő által megadott számot, pár másodperces csengés után egy mély, komoly hang szólalt meg a telefon végén:

-          Jó Estét! Itt a Darell lakás!

-          Szép Jó Estét Uram, itt Darcy Roberts, az iskolából! – haraptam bele idegesen az alsó ajkamba.

-          Miben segíthetek Kisasszony?

-          Az irodalom fakultációs csoportba járok, ahová Harold Darell is be van iratkozva és öm… a tanárnő egy párba osztott minket. Egy házi dolgozatot kell közösen megszerkesztenünk és fel kellett vele vennem a kapcsolatot… Otthon van esetleg? – pillantottam ki az ablakon, ami a szomszéd ház kerítésére és a virágágyásunkra nézett.

-          Kérem várjon, egy pillanat és szólok az Úrfinak! – a vonal túlsó végéből egy kis zaj hallatszott, majd mély csend.