5.

Nagy levegőt véve indultam lefelé, a folyosón nem találkoztam senkivel sem, viszont a nappaliban anyukám kecses alakjával már nyitotta is az ajtót, az ajtóban senki sem állt csak egy szépen becsomagolt doboz díszelgett a lábtörlőn. Édesanyám hirtelen megdermedt, majd vontatott mozdulatokkal lehajolt a díszes, közepes méretű dobozhoz és felkapta, hátrébb lépett, majd becsukta az ajtót. Gondterhelt arccal fordult meg tengelye körül. Ijedten ugrott hátra mikor meglátta alakomat a nappali közepén állva, halvány mosoly suhant át az arcomon, de ez is hamar leolvadt, mikor megláttam, hogy édesanyám elfehéredett ujjakkal szorítja a dobozt:

-          Mi a baj? Az mi? – léptem előre. Ő látványosan nyelt egy nagyot, a doboz tetején díszelgő cédulára sandított, majd felém nyújtotta.

-          Ez micsoda? – vettem a kezembe. Könnyű, ez volt az első gondolatom. A tárolót piros csomagoló papír fedte és egy hollófekete szalaggal lett átkötve, a cédulán, melyet anya olyan megrökönyödötten nézett az én nevem szerepelt szép, régies betűkkel, amit már csak pár idősebb ember használt városunkban. A konyha felé vettem az irányt és közben lassan tépni kezdtem a díszítő réteget, lefejtettem a csomagoló papírt, ami alatt egy cipős doboz lapult. Lélegzetvisszafojtva emeltem fel a tetejét… üres volt. Meglepődve kerekedtek el a szemeim a semmi láttán, anya érdeklődve áthajolt a vállam felett, megcsapott kellemes vanília illata, amitől mindig előjöttek a pici kori emlékeim.

-          Üres? – szólalt meg. Hangja meglepődésről árulkodott, majd hirtelen fekuncogott. – Jaj, ezek a mai fiatalok! – nevetett most már jóízűen.

-          Tessék? – fordultam felé meglepetten.

-          Hát ez a doboz! Micsoda poén! – indult a lépcső felé kuncogva. Mi van? Hitetlenkedve fordultam vissza az idő közben asztalra tett dobozhoz, ekkor szúrtam ki azt a kis papír szakadást a doboz alján… mintha valami le lett volna fedve. Óvatosan oda nyúltam a szakadáshoz és megfontoltan húzni kezdtem, hamar engedett. Egy fénykép lapult a rejtélyes kis résben, amin egy szépséges lány volt. Régi kép volt, megsárgult és a jobb alsó sarkából hiányzott egy kis darab, a lányt, akit ábrázolt meseszép volt… Sötét haját szabadon engedte és egy óriási kalappal próbálta helyén a marasztalni, arca sovány volt, de nem csúnyán, hanem kecsesen, nagy szemei boldogan csillogtak, mosolya udvariasan szép. Ruhája óriási volt, ezzel eltakarva valószínűleg kecses alakját, a kép nem volt túl nagy, olyan közepes méretű lehetett.

Miután huzatosabban végig vizsgáltam a képet megfordítottam, ezzel felfedve a kép hátuljára írt szót, vagyis inkább nevet.

Marie

A nevet ugyanazokkal a régies betűkkel írták, mint az én nevemet a cédulán. Nagy levegőt véve tettem vissza a dobozba a fényképet és tettem rá a tetejét, kézbe kaptam és visszaindultam szobámba.

Másnap reggel kómásan ébredtem ébresztőórám hangosan csörömpölő hangjára, aznap már mentem iskolába, amit akkor iszonyatosan átkoztam. Az, az előtt fél éjszakát a fénykép tanulmányozásával és idegesítően sok gondolkodással töltöttem, fáradt, nyűgös és levert voltam és mintha csak gúnyt űzne belőlem az időjárás, verőfényesen sütött a nap és egy árva felhő sem lézengett az égen. Apa akkor viharzott el otthonról, amikor én elmentem fogat mosni, anya reggelire tojásrántottát sütött sült szalonnával, de nem voltam éhes. Brien ki sem mozdult a szobájából, Zack… na, ő teljesen megdöbbentett! Már teljesen kész volt, mikor én felkeltem, szó nélkül és mosolyogva (!) adta oda a fürdőszobát, nem csámcsogott a reggelinél és megvárt az iskolába indulással.

-          Talán beteg vagy? – léptem ki az ajtón, majd fordultam vissza öcsémhez, aki tartotta nekem az ajtót. Ez tette be nálam a kiskaput, Zack hétfőn még egy egoista hülye gyerek volt, most meg nyitogatja itt nekem az ajtót.

-          Miért? – sétált mellém mosolyogva.

-          Zack… mit akarsz? – fordultam felé összefont kezekkel és vallató tekintettel.

-          Most mi bajod van? Talán nem tetszik, hogy kedves vagyok veled? Néha nem értelek… - indult el az iskolával ellentétes irányba.

-          Most meg hova mész? – kiabáltam utána, mire sejtelmes mosollyal az arcán visszafordult hozzám.

-          A haverokkal találkozom a Csöbörben, ha akarsz, jöhetsz! – mosolygott rám, majd meg sem várva válaszomat elindult. Idióta… Egy nagy adag levegőt szippantottam a tüdőmbe, majd már-már fújtatva fordultam meg tengelyem körül és indultam el az iskolába. A Csöbör egy lepukkadt kajálda volt a város szélén, oda járt a fél gimnázium „szórakozni”, bár szerintem csak egy szeméttelep volt sok fiatallal megspékelve, ráadásul a hamburgerjük is mindig nyers maradt.

Az iskola udvarán sétálva tisztára kellemetlennek éreztem, hogy mindenki megbámult és összesúgott mögöttem. Aztán „csodák csodájára” még az iskolaújság riportere is elkapott a bejáratnál és egy csomó, idegesítő kérdéssel kezdett bombázni:

-             Voltak előjelei Grace viselkedésének? Grace említette, hogy gyilkolási kényszerei vannak? – csak jöttek és jöttek a kérdései, mintha nem lenne kikapcsoló gomb rajta…

-          Veronica… Befognád? – csattant fel a bal oldalalmon Matt mély baritonja. Fejemet oldalra kaptam, így szembe találtam magam Matt alakjával, akinek kezében a „Csillagainkban a Hiba” című regény foglalt helyet. Nica durcás arcot vágva, hátra vetette vörösesbarna haját és idegbetegen elviharzott a lépcsők irányába.

-          Kösz. –eresztettem egy halvány mosolyt megmentőm felé, aki ezt egy biccentéssel fogadta.

-          Jól vagy? – kérdezte Matt, mikor a szekrényemhez értünk. Némán megráztam a fejemet és kinyitottam szekrényem zárkombinációját, majd kivettem belőle a háztartástan füzetemet.

-          Tudod, hogy nem vagyok ebben valami jó… de ha beszélgetni szeretnél vagy… - makogott össze-vissza, az egyébként nagy szókinccsel rendelkező fiú.

-          Nyugi… Minden rendben van. – semmi sem volt rendben, de ezt neki nem kellett tudnia, nem voltam vele olyan közeli viszonyban, hogy kiöntsem neki a szívemet. Becsaptam szekrényem ajtaját, halványan rámosolyodtam Mattre egyfajta köszönés képp és sietős léptekkel elindultam első órám helyszínére. A háztartástant anya erőltette még év elején, bár a hittan vagy a mechanika sem jött be túlságosan, az egyetlen jó dolog az volt benne, hogy Grace is erre az órára iratkozott fel év elején… már ez sem élt. A teremben két személyes padok sorakoztak katonásan egymás után, csak annyi különbség volt az egyszerű padok és ezek között, hogy a háztartástan órán, használatos padokon volt egy sütő lap is. Az ablak felöli padsor legutolsó padjában foglaltam helyet és a szünet maradék pár percében padra hajtott fejjel pihentettem szemeimet, csak az ajtó hangos becsukódására emeltem fel fejemet. Mrs.Bay alacsony, túlsúlyos, mindig túlságosan is viduló nő volt, arca kerek és pirospozsgás, sötét barna, kicsiny szemeit egy téglalap alakú szemüveggel fedte. A hajszíne kissé mindig is furcsa volt számomra, fekete volt, de ha egy bizonyos szögből sütött rá a nap, akkor sötétlilás árnyalatot kapott lobonca. A tanári asztalhoz lépdelt, rámosolyodott a csoportra, majd így szólt:

-          Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy fajta új ültetést, már egy ideje fontolgattam és most pont elérkezettnek látom az időt! – villant felém a szeme egy pillanatra. Aha… szóval úgy gondolja, jobb lenne nekem egy új padtársat keresni. Tizenöt perc elteltével már a középső padsor legelső padjában ültem egy kissé túlbuzgó lány társaságában:

-          Szia, Judy vagyok! – suttogta nekem halványan mosolyogva.

-          Darcy. –biccentettem. Judy az óra további részében nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni, inkább megállás nélkül jegyzetelt és jelentkezett, egyébként a kötés művészetét vettük át elméletben.

A csengő megváltó hangja szakította félbe Mrs. Bay lelkesítő beszédét a kötésről, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az elsők között hagytam el a tantermet. A  folyosón egy két ismerős vagy éppen ismeretlen ember kérdezősködött buzgón a, hogy létem felöl, ami tényleg nagyon kedves meg minden, de amikor már húszadszorra kérdezte valaki, hogy „Jól vagy?” akkor kissé idegesíteni kezdett a dolog. A következő órám matek volt, ahol kettő perc néma csenddel emlékeztünk meg Grace szüleiről. Az óra ugyanolyan lassú és monotonon telt, mint az első ráadásul kicsit, vagyis pontosítsunk nagyon nem értem a mostani tananyagot, főképp, hogy nem is erőltettem meg magamat mostanában, ami végett nagy valószínűséggel apuéktől ki fogok kapni. Mrs. Mac az óra végén, fenn hangon közölte az osztállyal, hogy következő órán dolgozatot írunk, hurrá! Az emelt szintű órámra igyekezve újra összefutottam Mattel:

-          Szia! – köszöntem neki, mikor oda értem szekrényemhez. Matt a szekrényem melletti szekrényhez támaszkodott, haja szemébe hullott, a könyvébe mélyült, oldalról nézve (meg előröl is, de ez tök mindegy) igazán jóképű volt. Eléggé sokan epekedtek érte a suliból, köztük Ana is, de a legtöbben az ég világért sem vallották volna be neki az érzéseiket.

-          Hello! Hol lesz a következő órád? – csukta be a könyvét és nézett rám szemeivel.

-          Az első emelet, 79.-es teremben. Miért? – nyúltam be az irodalom tankönyvemért szekrényembe.

-          Csak gondoltam eléd mehetnék. – hangja semmitmondó volt, ami összezavart. A szavai alapján gondoskodónak tűnt, viszont a hangtónusa arról árulkodott, hogy nem túlságosan érdekli válaszom.

-          Nem kell, köszi. – egyenesedtem fel. Becsaptam az ajtót és elfordultam Matt alakjától, már éppen indultam volna, amikor egy erős kéz elkapta a felkaromat. A kézből valamilyen furcsa, izzó és erőteljes energia áradt, nem tudnám megmondani mi játszódott le bennem, abban a másodpercben, amint bőröm érintkezett Mattével, de valamilyen furcsa és zavaró érzés keletkezett a gyomromban, ebben biztos voltam.  Idegesen kirántottam kezemet kezéből és felé pördültem:

-          Mit akarsz? – sziszegtem idegesen.

-          Mi az Isten bajod van? – ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét.

-          Ne káromkodj! - dobbantottam idegbajosan. Magam is megdöbbentem mikor tudatosult bennem cselekedetem, de ideges lettem az érintésétől valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt. Azt nem állítom, hogy még sosem érintkezett a bőröm a haveroméval, de ilyen érzés még sose kerített hatalmába vele kapcsolatban, nem az a kellemes bizsergés alakult ki a gyomromban, mint a könyvekben, hanem inkább egy rosszabb, kétségbe ejtő dolog hullámzott végig a testemen, amikor megfogta a karomat.

-          Jó, oké! – tette maga elé a kezeit védekezően.  Haragosan kifújtam a levegőmet és idegesen elviharzottam az irodalom órámra, ebédig csak ezen a jeleneten járattam az agyamat. Matt érintése idegessé tett, de hátborzongató módon, amit sehogy sem tudtam megérteni, Matt a haverom volt, nem jelentett rám veszélyt. Emelt szintű irodalmon húztam a kalapból, elég érdekes és egyben könnyű témát találtam kihúzni: egy ifjúsági regény. Ebédre menet hozzám csapódott Donna kicsiny alakja:

-          Hogy vagy? – nézett rám félve.

-          Jól… de lehetne, hogy nem beszélünk róla? – mosolyodtam rá kedvesen.  Hevesen bólogatni kezdett és rögtön témát váltott, pontosabban egy mozi filmről kezdett fecsegni:

-          Hé! Figyelsz te rám? – lóbálta meg előttem kicsiny kezeit.

-          Öm… persze… - álltam be a menzához kanyargó sorba.

-          Aha, persze! Tehát arról pofáztam itt neked, hogy szombatra van két jegyem erre a filmre és mivel én nekem anyukámnak kell, besegítenem ezért nem tudok elmenni, megnézni.

-          Aha, oké, de nekem ehhez mi közöm? – hoppá, kissé pofátlan voltam – Vagyis, úgy értem ezt miért mondtad el nekem? – vetődött a pillantásom az étlapra, két választási lehetőségem volt, spenót vagy hal rizzsel… a spenótot ki nem állhattam, úgyhogy inkább a második lehetőség mellett voksoltam.

-          Arra gondoltam, hogy elmehetnél Mattel… tudod, úgy érzem, valami alakulgat köztetek és hát… - csavargatta kuncogva a csuklójára felkötött karkötőt.

-          Tessék? – döbbentem le és kaptam felé a fejemet – Te normális vagy?! – emeltem meg a hangomat, mire kissé összerezzent – Te nem vagy komplett…hogy-hogy én meg Matt? – halkítottam le a hangomat, mivel sokan felénk pillantottak.

-          Jól van bocsi…

-          Nincs bocsi! Matt és én haverok vagyunk, se több se kevesebb nincs köztünk és jó lenne, ha senki sem terjesztene semmi féle marhaságot! – pillantottam rá mérgesen.      

 

 Sziasztok!

Kicsit későn, de szerdán megérkezett a következő rész! :)

Egy ember leiratkozott a blogról és kommentek sem érkeznek...valamit rosszul csinálok?

Remélem azért tetszeni fog :)

klau