8.

… a vonal túlsó végéből egy kis zaj hallatszott, majd mély csend. Sokan úgy hiszik, egy történetnek lehet happy endje, de ez nem igaz, hiszen senki sem él örökké, valaki minden történet végén szenvedni fog, ha akarjuk, ha nem. Pár másodperccel később recsegni kezdett a vonal:

-          Üdv! Itt William Darell, az öcsém most nem tartózkodik az háznál, miben segíthetek? – a hang unalomtól és fáradtságról csöpögött, amihez még durva rekedtség tartozott, szinte alig értettem mit mond.

-          Szia! Én Darcy Roberts vagyok, és irodalom fakultációra járok… - már éppen daráltam volna le az előre megfogalmazott szöveget, amikor félbe szakított.

-          Igen, tudom! – dörrent rám, mire ijedten összerezzentem. – Khm… Elnézést… - motyogta.

-          Öm… izé… - haraptam bele idegesen az alsó ajkamba.

-          Harry ma nincs itthon, átadjak neki valamilyen üzenetet?

-          Öm… igen! Megkérnéd, hogy holnap hívjon fel ezen a számon? – eldaráltam a mobil számomat és igazán modortalanul megkérdeztem, hogy megjegyezte e, és amikor igent mondott lecsaptam a telefont. Ez meg mi a fene volt? Teljesen beijedtem, pedig ez általában egyáltalán nem jellemző rám, én inkább rádörrenek emberekre, de ez a srác, vagyis hát hangja olyan idegessé tett, hogy fülemet, farkamat behúzva menekültem a beszélgetésből.  

-          Jack… - lehelte Rose. A Titanic mindig meg tudott siratni és persze akkor is alig tudtam abba hagyni a sírást, a legszomorúbb jelenet közepén jártam, taknyom - nyálam összefolyt, amikor csengettek. Ijedten rezzentem össze, majd sietve megtöröltem szemeimet és kifújtam orromat, sőt még ki is kiáltottam, hogy egy pillanat, de az illető teljesen ráfeküdt a csengőre. Sietve felpattantam ülőalkalmatosságomról és az ajtóhoz mentem, a kukucskálón kilesve egy vastag pulcsis, farmer nadrágos és sportcipős srác állt egy nagy dobozzal a kezében. Homlokom ráncba szaladt, de megfontolt mozdulatokkal kinyitottam az ajtót:

-          Hello, miben segíthetek? – mosolyogtam rá a srácra.

-          Szia! Csomagot hoztam… - indult meg felém a fiú és nyomakodott be mellettem a házba.

-          Hé! Már megbocsáss… - fordultam felé mérges kifejezéssel. A fejem koppant, az ajtó csapódott és két kéz fogta közre a nyakamat ezzel megvonva tőlem a levegőhöz való jogot. Éles, sípoló hangot hallattam, mikor levegő után kaptam, de ez egyáltalán nem érdekelte a srácot:

-          Darcy… Darcy… - motyogta őrült vigyorral az arcán, mire az eddig is őrülten száguldó szívem, még gyorsabban lódult meg – Tudod Babám, ha nem jelensz meg Gracenel aznap akkor, most nem lennénk ilyen helyzetben. – engedte el a nyakamat, mire tüdőm hálásan levegő után kapott, térdeim megroggyantak, elvesztettem az egyensúlyomat és a földre csuklottam. Zihálva nyeltem az életet jelentő levegőt, majd az eközben kanapéhoz menetelő srác felé kaptam tekintetemet:

-          Ki vagy te? – ziháltam félhangosan, mire mosolyogva felém fordította arcát. Fekete félhosszú haja rendezetten keretezte enyhén borostás arcát, orra és álla egyenes volt, sötétbarna, már-már fekete szemei vidáman csillogtak, mintha éppen kiscicákról beszélgettünk volna az előbb és nem az ajtónak szorítva fojtogatott volna. Figyelmen kívül hagyva kérdésemet vette kézbe a távirányítót és elkapcsolt az addig nézett adóról, és kezdett el halkan dúdolgatni valami altató dal szerűséget. Megköszörültem torkomat, már csillapodni látszott zihálásom:

-          Mit akarsz? – szegeztem rá tekintetemet, miközben megpróbáltam feltápászkodni a földről. Most mit csinálják? Valószínűleg egy őrült pasas üldögél a kanapénkon és énekelget, ráadásul úgy csinál, mintha ez tök normális lenne! A bátyám… a bátyám! Ez az! Megfontolt léptekkel kezdtem oldalazni a lépcsők felé, nem véve le szemeimet az őrült fickó alakjától.

-          Hova mész Kiscsillag? – szólalt meg szórakozottan fel sem pillantva egy, a tv-ben  játszódó focimeccsről. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de ő tovább fojtatta. -  Hátrálj szépen vissza a falhoz, ülj le szépen a kis seggedre és maradj csendben. Nem szeretnéd ugye, ha mondjuk Gracenek vagy az öcsikédnek baja essen… igaz? – lassan a falhoz hátráltam, majd lecsúsztam a puha szőnyegünkre.

-          Mit akar tőlem? – lábadtak könnybe szemeim. Halkan felkacagott, majd csatornát váltott.

-          Már magázódunk? – fordult felém mosolyogva, mire nyeltem egy nagyot – Még csak 20 éves vagyok, szerintem nem vagyok túl öreg. – kuncogott fel, majd lassan felemelkedett a kanapénkról.  Ijedten hátra hökköltem, de egy hang sem hagyta el ajkaimat.

-          Figyelj rám – guggolt le elém egy halvány mosoly kíséretében – ha együtt működsz velem, akkor nem foglak bántani, de ha ellenszegülsz… - keze megindult arcom felé, mire ijedten összeszorítottam szemeimet. Felnevetett. – Na, ne félj már ennyire! – simított végig mutató ujja végével arcomon. Lassan kinyitottam könnyes szemeimet, majd akkor először mélyen a szemeibe néztem. A mosolya szépen lassan leolvadt arcáról és komolyan végig nézett arcomon, az ujja még mindig simogatta arc élemet.

-          Nem kell ennyire félned tőlem, most biztosan nem foglak bántani. – mosolyodott rám. Most először látszott teljesen épelméjűnek a mosolya, ami miatt egy pillanatra megnyugvás töltötte el a lelkemet, de aztán hüvelyk ujjával végig simított számon, így újra felkapta fejét a félelem a testemben. Elhúzódtam érintése elöl, mire haragosan felmordult és közelebb hajolt:

-          Visszatérve a mi kis együtt működésünkre… annyi lenne a dolgod, hogy néha-néha vendégül látsz itt, és amikor kell, telefonálsz, vagy üzenetet hagysz.

-          Mi – mikor kell telefonálnom? – pislogtam rá félve.

-          Amikor kell… - suttogta még mindig az arcomba hajolva. Nagyot nyelve bólintottam kettő, de még mindig nem értettem teljesen.

-          De az mit jelent?

-          Ha fényképet, levelet kapsz vagy olyat hallasz, ami nekem fontos lesz.

-          De honnan fogom, majd tudni…

-          A gyilkosság. Ennyi bőven elég információ? – hajolt még jobban bele a magánszférámba.

-          Ühüm. – bólogattam hevesen - És az elszállásolás? A – a szüleim és a test – testvéreim… - makogtam.

-          Majd megoldod, nem? – hajolt még közelebb, szinte már a számra beszélt, ami miatt kegyetlenül elpirultam. Mi a fenét csinál?

-          Kérem… hátrébb menne? – motyogtam remegő kezeimre nézve.

-          Már megint magázódsz… - csóválta meg kuncogva a fejét.

-          Bo - bocsánat! De kérlek… - fúlt el a hangom a mondat végére. Mosollyal az arcán hátrébb húzódott és felegyenesedett, leporolta a nadrágját, majd újra fütyörészni kezdett, mintha semmi sem történt volna az előbb.

-          Én nekem most el kell mennem, de nemsokára jelentkezem! – újra rám mosolyodott, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Fejemet idegesen megráztam, majd önerőből feltornáztam magamat álló helyzetbe. – Ó! És tényleg hoztam ám csomagot, ott van a kanapén. – pillantott rám és a kijárat felé indult.

-          Várj! – szóltam utána – Csak a nevedet mond meg…

-          Dimitri. – hátra sem fordulva mondta, majd kisétált az ajtón.    

Sziasztok!

Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog :)

klau

U.: Kommenteket még mindig várok! :)