2.

Harold? Ki a fene az a Harold? Képzelhetitek mennyire hülyének éreztem magam, mivel gőzöm sem volt ki ez a gyerek. Így hát kénytelen voltam rákérdezni a tanárnőnél:

-         -  Mrs. Kay! – emeltem fel a kezemet, mire rám kapta tekintetét.

-         - Igen, Ms. Roberts? – mosolygott rám kedvesen, majd kapta fejét a hátsó padsoroknál ülő rendetlenkedőkhöz, mérgesen megcsóválta fejét és megköszörülte a torkát mire rockerek rögtön elcsendesedtek.

-       -  Elnézést tanárnő, de ki az Harold?

-          - Ó! Mr. Darell magántanuló, az édesapjáé az Oktogon cipőáruház lánc nagy része… – kezdett áradozni Mrs. Kay. Rögtön levágtam, hogy valószínűleg egy fennhéjázó pöccsel lesz dolgom, az Oktogon cipőáruház kb. a háromszorosáért adta az a cipőket, illetve akkoriban kezdett el árusítani pár nagyon drága és „menő” bőrtáskát is, természetesen ezt is az eredeti ár háromszorosáért. Mrs. Kay az óra további részében az áruházról regélt, elmondta a többi párost, plussz azt is közölte velünk, hogy a következő tanórán témát húzunk… egy kalapból. Miután a csengő jelezte az óra végét a csoport nagy része azonnal összeszedelőzködött és kiviharzott a teremből, én is összekapkodta a tanszereket és az időközben elszelelő tanárnő után siettem. A folyosó végén értem utol, és bár próbáltam a nagy tömegben nem fellökni senkit nagy sietségemben, de így is kaptam pár nem túl kedves pillantást egy két embertől.

-        - Mrs. Kay! – fékeztem le mellette, mire felnézett a mobiltelefonjából, amint észrevette, hogy én vagyok elsötétítette a képernyőt és bele süllyesztette kardigánja zsebébe a mobilt.

-          - Hol tudnám felvenni a kapcsolatot Harolddal? Úgy értem, azt sem tudom, hol lakik… – tűrtem egy barna hajtincsemet a fülem mögé. Addig azt sem tudtam, hogy itt laknak Darellék.

-         -  Még ma este átküldöm a házi telefonjuk számát, idősebb Mr. Darell maga kérte, hogy tegyem bele a párosításba. Reggel kilenctől este nyolc óráig hívhatja a házat, ezután már ne hívja őket. Viszontlátásra Ms. Roberts! – köszönt el, majd egy pillanat alatt tűnt el a tömegben. Na, szuper, gondoltam bosszankodva, nem elég, hogy ez a bizonyos Harold nem képes betolni a fenekét az iskolába e miatt a dolgozat miatt, még az én telefonszámlámra hívogassam a lakásukat… Ebéd szünetig még végig kellett szenvednem egy énekórát Mr. Idegbeteg Matthewsal, természetesen szokás szerint engem alázott egész órán, amit bár megszoktam azért örültem volna, ha nem zaklat 45 percen keresztül a hülyeségeivel. Végül mivel „Őnagysága” szerint szemtelen voltam –ami egyébként nem igaz – egy szép nagy karóval az ellenőrzőmben lépkedtem Grace és Matt között az ebédlő bejárata felé, Grace éppen a bátyámmal eltöltött szombatról beszélt megállás nélkül, ja, tényleg! Említettem már, hogy akkoriban Grace és Brien együtt nyomultak, vagyis magyarán jártak egymással?  Már nem mintha bármi problémám lett volna a kapcsolatukkal, de azért ti se szívesen hallgattátok volna a tesótok smárolási szokásait… tehát Grace Brienről áradozott, amíg Matt a Büszkeség és Balítélet egy régebbi, könyvtári példányát olvasta összeráncolt homlokkal, míg nem beléptünk a menzára.

A menza tágas volt és óriási volt a belmagassága, nagy körasztalok voltak elhelyezve szanaszét az ebédlőben, a falak hófehérre voltak mázolva, a nagy ablakok felső részén különböző országok és államok zászlaja volt kifüggesztve, ezt az egyik művészettörténeti, óriási UNICEF rajongó tanár készítette még szeptember elején egy pályázatra.

Beálltunk a kissé végtelennek tűnő sorba és közben a kaja kínálaton töprengetem, miért van minden héten legalább egyszer valami ocsmány főzelék az étlapon?- gondolkoztam felhúzott szemöldökkel.

-         -  Min gondolkozol kicsi Darcy? – hallottam meg egy idegesítő hangot magam mellett. Megforgattam kék szemeimet, majd drágalátos öcsém felé fordultam, aki bár egy teljes fejjel magasabb volt nálam, az én szememben egy kis pisis volt… most gondolkodjunk már épp ésszel, volt, amikor a sárba döngöltem kis koromban.

-         - Mit akarsz Zac? – léptem kettőt előrébb mivel megindult a sor. A kis bandájával összeröhögött majd beletúrt enyhén göndör tincseibe, amitől persze a fél menza hangosan felsóhajtott, bakerr még csak 14 és fél éves! 

-          - Anya elfelejtett zsét adni reggel. – hajolt hozzám közelebb, ezzel egy adag  Axe dezodor illatfelhőt az arcomba nyomva.  Kicsit hátrább hajoltam tőle, majd elfintorodtam.

-          Először is Zac – ejtettem ki a nevét flegmán – anyu biztosan adott reggel pénzt. Másodszor - léptem újra előre – lehetne, hogy nem hajolsz a pofámba? Büdös vagy. – erre persze a társaság nagy része felhördült, az öcsém szeme pedig idegesen összeszűkült. Nagy sajnálatomra maradt az eredeti helyén, vagyis a magánszférámban.

-          - Most nem adott pénzt. Úgyhogy ide a tiéddel. – morogta idegesen. Valószínűleg itt szakadt el az a bizonyos cérnácska és a következő pillanatba lekevertem neki egy szép nagy pofont. Az ebédlőben hirtelen mindenki elhallgatott és feszülten figyeltek az eseményekre, öcsém jobb arc fele pirosodni kezdett ott ahol a tenyerem csattant. Nem foglalkozva a döbbent arcokkal előrébb léptem a sorban, majd Graceinek kezdem mesélni a legújabb könyvrendelésemet, amit tegnap este rendeltem az Alexandrából. Az ebédlőben szépen lassan, de biztosan újra elkezdtek beszélgetni, így rövid időn belül visszaállt az eredeti hangzavar, mely betöltötte a teret. Nem teljesen értettem drágalátos öcsém viselkedését, régen annyira kedves volt és mindig el tudtam vele hülyülni….de amióta betette a lábát ebbe az épületbe azóta szépen szólva is egy gonosz kis pisis volt. Miután megkaptuk az ételt, az egyik ablak mellé betolt kerek asztalhoz siettünk, majd ültünk le barátaink közé:

-          Hali! – mosolygott ránk Donna, Donna nagyon alacsony növésű volt, óriási súlyfelesleggel… legalábbis szerinte. Hollófekete, fiúsra nyírt haja az ég felé meredezett egy kis zselé segítségével, nagy, kékeszöld, mindig vidáman csillogó szemei egy vastag keretes szemüveg mögül néztek ránk. Don nagyon talpra esett személyiség volt, a szülei még kicsi korában elváltak ezért az édesanyjához került, aki a város egyetlen varrodájában dolgozott, igen kevés pénzért.

-         -  Sziasztok! – vágódtam le Patrick mellé. Pat nem volt túl nagy személyiséggel megáldva, legalábbis akkor még azt hittem.

-          - Mi volt az a nagy jelenet Zac-kel? - kapott be egy falat sült répát Ana, csapatunk kicsiny pletyka fészke. Anastazia derékig érő hosszú haja, enyhén begöndörítve simult hátához, mandulavágású barna szemeit hosszú szempillák keretezték, közepes magasságú volt, és sportos alkat, amit bő pulóverekkel és hosszú szoknyákkal takart el, kitűnő bizonyítványai miatt egyfolytában benne szerepelt a helyi lapokban. Helyettem végül Matt válaszolt:

-          - Semmi Ana, Zackery már megint nem bír magával. – forgatta meg világítóan zöld szemeit. Matt izmos volt és magas, piszkos szőke haja egyfolytában a szemébe lógott, arcán elkezdtek látszódni a férfiasság jelei. Most gondolom, felvetül bennetek a kérdés, mi a fenét keres közöttünk egy ilyen srác? Sose bírta a kosárlabdát és az elmondása szerint ki nem állhatja a nagy menők fejét.

-          - Ja, már megint a pénzem kellett neki… – kanalaztam a számba egy adag paradicsomlevest, amiről pár másodpercen belül kiderült, hogy ritka rossz íze van.

-         -  Hello! – vágódott le az egyik székre Tina egy almával és egy üveg vízzel a tálcáján. Tina szőke haját előszerettel hordta lófarokban a feje tetején, barna, szinte már fekete szemeivel mindig a programokat kereste. Hat éves korában hiperaktivitást diagnosztizáltak nála, és ami még fontos, hogy öt testvérrel büszkélkedhetett.

-          Figyuzzatok… – na, ez már rosszul kezdődik – két hét múlva lesz a Haloowien buli és hát, öm… kéne a segítségetek! – vigyorgott ránk. Mindenki elhallgatott az asztalnál és hitetlenkedve nézett hiperaktív társunkra.

-          - Tessék? – szólaltunk meg egyszerre Grace-el.

-          - A DÖK – ösök nem tudják az egészet bevállalni és csak most szóltak! – sütötte le a szemeit bánkódva.

-          - Tegyük fel, hogy segítünk, mit kellene csinálnunk? – dőlt hátra Don a székében. Ez engem is érdekelt, hiszen a számítástechnikai cuccokban például egyáltalán nem voltam jártas és ezen az sem segített, hogy egy eléggé látogatott könyves blog vezetője voltam.

-          - Csak pár dologban – nyúlt bele óriási oldaltáskájába és szedte elő bőr borítású noteszát, amelyből színes cetlik kandikáltak ki – a plakátokban, a kajában és a díszítésben.

-          - Én segítek! – mosolyogtam rá kedvesen. Ha kellett mindig segített és ráadásul egy barátom volt, nem hagyhattam cserben. Társaságunk tagjai együttesen beleegyeztek, majd felosztottuk magunk között a feladatokat: a plakátokat Grace, Don és Tina készítette, a kaját Ana, Bastian és Phill intézte. Végül pedig a díszítést Patrick, Antonio, a spanyol cserediák és én szerveztük meg. Az ebéd után még túl kellett élnem egy matematika órát, amin az iskola legidősebb tanára Mrs. Mac próbálta belénk verni a tananyagot, nem sok sikerrel. Matek után egy történelmet is végig dolgoztam, mivel ki kellett jegyzetelnünk egy öt oldalas leckét az így is már félig megtelt füzetembe, és legvégül az általam nem túlságosan kedvelt tantárgy következet: a tesi. A testnevelés valahogy sose volt az erőségem és ezt valószínűleg csak a molyolós hajlamaimnak volt köszönhető, visszatérve az órára ez se lett a kedvencem. Mr. Royals valahogy mindig is ellenszenves volt nekem és ezen az sem javított, hogy tíz körrel indította és fekvőtámasszal zárta azt a nyamvadt 45 percet, az óra után átöltöztem és Grace társaságában a szekrényemhez sétáltam, a szekrényem kicsi volt, de elfértem benne, vagyis a cuccaim. Legjobb barátnőm szekrénye az enyém mellett helyezkedett el, Gracei szekrényének ajtaján ő és a bátyám mosolygós képe díszelgett pár sárga cetlivel körül véve. Az enyém szerintem kevésbé volt nyálas, pár európai nevezetesség színes képével díszítettem és az órarendem kidíszített változatával dekoráltam ki kicsiny szekrényem belső oldalát. Reggel óta megeredt az eső és felerősödött a szél, így kénytelen voltam a szekrényemben, vészhelyzetre tartogatott piros alapon, fehér pöttyös esernyőmet és a bátyámtól kölcsönvett nálam kétszer nagyobb vastag pulcsit magamhoz venni. Hazáig nem sokat beszélgettünk barátnőmmel, mivel a széltől szinte a saját gondolataimat sem hallottam illetve nagyon kellett ügyelnem az esernyőm megtartására.

Haza érve lehámoztam lábamról kedvenc fekete bakancsomat, ami most tocsogott a víztől.

-         - Megjöttem! – kiáltottam be miután megszabadulta lábbelimtől. A nappaliba belépve bátyámmal találtam szembe magam, aki szokás szerint a konzolját nyomkodta és virtuális zombikat lődözött színtiszta szórakozásból… ő tudja. Adtam neki egy üdvözlő puszit, majd besiettem konyhánkba ahol apu éppen újságot olvasott a konyhaasztalnál ülve.

Sziasztok!

Annyira jól estek a commentek facebookon, hogy úgy döntöttem kicsit elöbb hozom

a következő részt :)

És bár szerintem nagyon nyamvadék lett és még mindig csak a bevezetést

próbálom kibontakoztatni, azért remélem tetszeni fog!

klau